Péntek van. Szigorú böjtöt tartok. Tehát érzékeny témával jövök. A tegnapi posztomban megemlítettem, hogy szelektíven hivatkozunk az Ószövetségre. Vannak törvények, amelyeket érvényben lévőnek tartunk, és vannak, amelyeket nem. A szombatot/Úr napját megszentelő parancsolatokat elengedtük, de például a homoszexualitással kapcsolatos tiltást elfogadjuk. Úgy hogy most jöjjön az azonos neműek házasságának kérdése. Hosszú cikk lesz, sok igeverssel. Itt is hangsúlyozom, hogy ez a cikk is, mint a többi, csak útkeresés, vélemény a részemről.
Mielőtt bármit írnék, 18-as karikaként vagy mint a cigarettásdobozokon a figyelemfelkeltő címkék, szerepeljen itt a katolikus katekizmusból a vonatkozó passzus. 2357: „[…] A hagyomány a Szentírásra támaszkodva -- mely úgy mutatja be a homoszexuális kapcsolatokat, mint súlyos eltévelyedéseket -- mindig vallotta, hogy >a homoszexuális cselekedetek belső természetük szerint rendetlenek<. Ellentétesek a természetes törvénnyel. […] Nincs olyan eset, amikor jóváhagyhatók lennének.”
Melyek azok a szentírási igeszakaszok, amelyekre támaszkodik a tanítás? Itt már nem leszek teljes, mert megdöbbenésemre ebben a kérdésben a katekizmus is hivatkozik a Teremtés könyvéből a lóti történetre, ami számomra a józan ész ellen van. Mi a történet? A Szentírás szerint férfiak követelték, hogy a Lótnál megszálló angyalokat – férfiaknak tűntek – Lót mutassa be nekik. Lót inkább a lányait ajánlotta föl a tömegnek (ezen a kedves mozzanaton nem akad fenn az utókor), a férfiakból álló tömeget viszont ez nem érdekelte. E párbeszédből szűri le az én édes Anyaszentegyházam, hogy ez a történet a homoszexualitásról szól. Hm… Ráadásul a tömeg válaszul azt mondja, hogy „veled, [Lóttal] is úgy elbánunk, mint velük”. Számomra a szövegkörnyezetből egyértelmű, hogy itt az idegenektől való félelem jelenik meg a tömegben, és azért hangsúlyoztatik, hogy csak férfiak vonultak ki Lóthoz, mert hát ők a hadra fogható lakosság. (Jaj, nem akarom feszíteni a húrt, de erről a történetről nekem inkább Őcsény jut az eszembe…)*
Szóval én elengedem a Ter 19, 1-29-es igeszakaszokat, ahogy elengedem az 1Kor 6, 9-10-et és az 1Tim 1, 10-et is, ott ugyanis „csak” fajtalanságról, kéjencségről van szó.
Hanem a Leviták 18, 22 és a Róm 1, 26-27 az félreérthetetlen ebben a kérdésben. Szóval a Tóra harmadik könyve így szól: „Ne hálj férfival, úgy, ahogy asszonnyal szokás hálni, ez gyalázatos dolog.” Szent Pál pedig így szólítja meg a rómaiakat: „Asszonyaik a természetes szokást természetellenessel váltották fel. A férfiak hasonlóképpen abbahagyták az asszonnyal való természetes életet, egymás iránt gerjedtek vágyra, vagyis férfi férfival űzött ocsmányságot.” Az utóbbi az igazán döntő. Mert az ószövetségi törvényekhez valóban rugalmasan viszonyul szeretett egyházam, és ez jó is így, de azért az Újszövetség erőteljesebben köt minket.
Van még egy bibliai történet, ami viszont a homoszexualitás elleni küzdelemben nem szokott megjelenni. Nyilván. Ez Dávid és Jonatán kapcsolata. Idézni fogok három igeverset. Ezek az igeversek nem bizonyítanak semmit, de legalább is elgondolkodtatók: 1Sám 18, 1 „Amikor befejezte Saullal való beszédét, történt, hogy Jonatán lelke egybeforrt Dávid lelkével, és Jonatán úgy megszerette őt, mint a saját lelkét.” 1Sám 20, 30 „Megharagudott erre Saul Jonatánra és azt mondta neki: »Te, férfit önként magához ragadó asszony fia! Talán bizony nem tudom, hogy szereted Izáj fiát a magad szégyenére és gyalázatos anyád szégyenére?” 2Sám 1, 26 [Dávid gyásza:] „szívem bánkódik miattad testvérem, Jonatán. Jobban szerettelek mindenkinél, igen, barátságod több volt nekem az asszonyok szerelménél.”**
Színes a kép tehát. Azt a katolikus katekizmus is leszögezi, hogy a diszkrimináció keresztényietlen, hogy a homoszexuális személyeket gyűlölet nem érheti. De a homoszexualitás megélését nem engedi az egyházi tanítás. Ferenc pápa sem engedékeny (ebben a kérdésben sem, hiszen nem meglepő módon, az egyházi tanítást őrzi), a neves Mozgástérblog talált meg egy idézetet Ferenc pápától, amit még argentin érsekként mondott, de ma sem gondolkodik másként.
A legfontosabb igevers, amire hivatkozni szokott valójában az egyszeri keresztény érvelő és maga az egyház is az azonos neműek házasságával kapcsolatban, az szintén a Teremtés könyvéből való, de annak a legelejéről. Ter 2, 22-24 „Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette. Az ember így szólt: >Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony a neve, mivel a férfiből lett.< Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz.”
A Rómaiakhoz írt levél és a Leviták könyvében írt tiltás egyértelmű. Azokkal vitatkozni nem akarok. És nem is lehet. Mégsem utasítanám el az azonos neműek polgári házasságát. Hogyhogy? És mit mondana Jézus? A történeti Jézus vagy az égi Krisztus? Miért, van különbség? Hívő keresztényként számomra a kettő egy. A történeti Jézussal a földön hivatását befutó Jézusra szoktunk utalni, míg az égi Krisztussal a feltámadt Úrra. Egyfajta dinamika személyének érésében és kibontakozásában azonban akkor is feltételezhető, ha örökös azonosságát valljuk.
Fontos látni azt, hogy az a fajta vágy, ami a 20. századra alakult ki az azonos neműek házasságával kapcsolatban, nóvum. A görögök körében ugyan elfogadott volt a férfi szerelem, de mindenkitől elvárták a házasságot és a gyermeknemzést. A férfi szerelmet nem óhajtották intézményesíteni. Szinte biztos vagyok abban, hogy az evangéliumokban azért nem került elő ez a téma, mert fel sem merült annak kérdésessége, hogy az azonos neműek házassága elfogadható lenne. Tehát ha úgy tennék fel nekem a kérdést, hogy a történeti Jézus hogyan állna az azonos neműek házasságához, akkor majdnem biztos lennék az elutasító válaszban.
De ez a „vívmány” tényleg csak a civilizációnk romlásának tanújele? Sok ókori szent nő története szól arról, hogy házasságba kényszerítették volna, de ő vagy őrizni akarta volna szüzességét, vagy csak egyszerűen pogány emberrel házasságot kötni nem akart. Zsidó és különösen keresztény adomány az civilizációnknak, hogy a házasság végül a szerelem szentsége lett, és nem pusztán gazdasági vagy politikai érdekintézmény. A család természetesen a társadalom alapsejtje még ma is, de rengeteg idő kellett ahhoz keresztény Európánkban, hogy az érdekek szerepét a szív őszinte vágya vegye át a házasságkötésnél. Csak e folyamat gyümölcseként merülhetett fel az, hogy házasságba lépésen gondolkodnak az egymás iránt szerelmet érző, valló, élő azonos neműek.
Arra vívmányként tekintek, hogy ma már nincs házasságra kényszerítés (hány tragikus történet szól erről irodalmunkban!). Hogy ma már egyértelműen a szív szabad döntését kötjük a házassághoz. Arról se feledkezzünk el, hogy történelmünk során a felsőbb osztályok képviselői sokszor mennyire csak látszatintézményként tekintettek a házasságra. A szeretők szerepe a királyi udvarokban olyan kiépült volt, mint ma a lobbiszervezeteké a politikai hivatalokban. Az alsóbb néprétegeknél is csak ritkán kérdezték meg a házasulandó feleket érzelmeikről, a megélhetés és a szégyenben maradás elkerülése számított csak. Természetesen az a másik véglet, ha a házasság érvényét egy érzelem jelenvalóságához kötjük, hiszen azért folyamatosan dolgozni kell. De egy érett személyiség számára ez egyértelmű.
A keresztény tradíció sikerének tartom, hogy ma a házasság egy óhajtott és vágyott intézmény, hogy vannak, akik azért törik magukat, hogy házasságot köthessenek. Kevés dolog van, amit nehezebb beteljesíteni, mint a házasságot. Két ember egész életre szóló szövetségét, együttélését, békében való kibontakozásukat. Nem hiszem, hogy Isten nélkül erre lehetőség van. Egy boldog házasságban Isten akkor is ott van, ha a felek ateisták, ha csak polgári házasságot kötöttek. Ilyet az egyház nem tanít, de én nem tudom máshogy elképzelni. Olyan gyarlóak és bűnösök vagyunk, gyengék és fáradékonyak. Társadalmunkban a boldog házasság egy csoda, amit méltó ünnepelni és megbecsülni, ahol kicsiben megvalósul előttünk Krisztus áldozatvállalásának titka. Ha valaki ilyen kapcsolatra vágyik, akarva-akaratlanul egy keresztény tradíció után nyúl. Nem kell felszentelni az egyháznak az azonos neműek házasságát, hiszen az ellentétes volna tanításával. De a polgári házasságuk azonban nem ássa alá a házasság intézményét! Hogyan is áshatna alá egy olyan szentséget, amelyet Krisztus alapított? És hogyan áshatna alá egy szentséget a szeretet vágya, még ha az az egyház szerint rendetlen is.
Az, hogy hogyan áll Jézus ma az azonos neműek házasságához, egy nagy kérdés. De már azzal is kijelentést teszek, hogy számomra ez kérdéses, hiszen nagyon-nagyon sok keresztény számára egyértelmű Jézus elutasítása. Nekem nem. A felelősségem nagy. A homoszexuálisok üdvösségével játszok. Nincs válaszom. De biztos vagyok abban, hogy Jézus irgalmasabb annál, hogy éppen a monogám házasságra vágyó férfiakat és nőket ítélje el – hiszen őket is csak az irgalmasság cselekedeteiről fogja kérdezni a végítélet idején.
* A történet értelmezésével tévedtem. A tömeg kérése, hogy "megismerjük" Lót vendégeit a Bibliában sok helyütt használt igét jelenti, amely az együtt hálásra vonatkozik (mint megtaláltam ebben a cikkben). Az értelmezés helyességével kapcsolatban tehát az Anyaszentegyházat megkövetem, de a cikkem további töprengései ettől még állnak.
** Van egy történet az Újszövetségből is, amelyet olykor-olykor párhuzamba állítanak Dávid és Jonatán kapcsolatával. Amely értelmezés távol áll tőlem. Nagyon. De szót kell ejteni róla. Hallgassuk meg I. Jakab királyt 1620-ból egyenes az angol parlamentből: „Jobban szeretem Buckinghamet bárkinél. Jobban, mint mindazokat, akik itt egybegyűltek. Krisztus Jánost szerette, én meg George-ot. Engem ezért senki sem bírálhat.” Hát, igen. A Jézus kebelén nyugvó János, János, „akit az Úr szeretett”, miközben mindketten cölebsz életet élnek… Természetesnek tartom, hogy felmerül ez a feltételezés. Viszont itt éppen a történeti-kritikai módszer siethet segítségünkre, amit a konzervatív katolikusok nemigen fogadnak el. Jézus és János kapcsolatát egyedül János evangéliuma ábrázolja ilyen módon, amely viszont szinte bizonyossággal állíthatóan nem János, a tanítvány műve, hiszen sokkal később született, mint ahogy azt ő lejegyezhette volna. Sokkal inkább arról van szó, hogy az evangélium hitelességét akarta alátámasztani a szerzője azzal, hogy János kitüntetettségét hangsúlyozta. Az evangélium gyönyörű, és igazságokat mond ki, de a kerettörténete nem felel meg a történeti igazságnak. Például a szinoptikusoknál láthatjuk, hogy János nem volt ott a kereszt tövénél. Az apostolok körében kialakuló hagyomány nem hallgatta volna el ezt a tényt, ha ott lett volna. Számomra kérdésen felül áll, hogy Jézus nem volt homoszexuális, de már csak a János evangéliuma is int minket arra, hogy kicsit visszafogottabban ítélkezzünk. Azzal viszont egyáltalán nem foglalkozik a szenthagyomány, és nem véletlen, hiszen ennél kényesebb téma nem létezik hitünkkel kapcsolatban, amely szemérmességet szépnek tartok a részünkről, hogy kijelenthető-e az, és mit jelent, hogy a megtestesült Isten heteroszexuális volt?
A fotó a Keresztények a melegekért Facebook oldaláról származik.
* * * * * * * *
Ezen bejegyzés is egy posztsorozat része, amelyet a nagyböjt alkalmából indítottam. Arra teszek kísérletet, hogy 46 napon át mindennap konkrét politikai (de nem pártpolitikai!) témák mentén keressem azt, mi lehet Jézus álláspontja. Kizárólagosság nélküli töprengések, vállaltan gyarló és töredékes útkeresés, „az Úr arcának keresése”, ahogyan azt XVI. Benedek pápa írta A Názáreti Jézus című trilógiájában. Fogadjátok szeretettel, türelemmel, megértéssel. Imádkozzunk és gondolkodjunk együtt!
