Egy valaha volt kényes témával jövök most, ami ma már egyáltalán nem képezi politikai viták tárgyát. A polgári házasság. Arra akarok ezzel rámutatni, hogy miként változik, és hogy egyáltalán változik! az egyházi és keresztény közvélemény. Ahogy az megtörtént a polgári házasság kérdésével kapcsolatban, úgy nem kizárt, hogy más ügyben is megtörténhet. A Szentírás, hitünk alapelvei gránitszilárdságúak, de az egyház társadalmi tanítása, és különösen a keresztény közvélemény hullámzik a korszellemmel együtt, és ez nem baj.
Magyarországon a 19. század végén 1895-ben nagy harcok árán fogadták el végül az ún. egyházpolitikai törvényeket, a tiltakozások központi eleme pedig éppen a polgári házasság intézménye, a házasság szekularizálása volt. Ki tiltakozott? A katolikus egyház. Ma már természetesnek vesszük, katolikusok is, hogy létezik a polgári házasság intézménye, de amikor a 19. század végén ez a téma felmerült, a klérus és a katolikus elit olyan vehemenciával támadta azt, mint most az azonos neműek házasságával szemben tenné. Ezért is lehet hiteltelen sokak számára az egyház merev elzárkózása egyes kérdésekben, ugyanis megvan az esélye (volt rá precedens), hogy amit az egyik pillanatban (na jó, az egyik évszázadban) az egyház hevesen ellenez, azt a másikban természetesnek veszi.
Az egyházpolitikai törvények a következők voltak: a vallás szabad gyakorlása, kötelező polgári házasság, kötelező polgári anyakönyvezés bevezetése, a gyermekek a nemük szerint követik szüleik vallását, nem mellesleg ehhez a törvénycsomaghoz kapcsolódott az izraelita vallás bevett felekezetté nyilvánítása is. Ezek a törvények váltották ki, hogy a keresztény valláshoz tartozás identitás elemként jelenjen meg a modern politikai viszonyok között. Az első ilyen párt az Országgyűlési Katholikus Néppárt volt. A neve is jelzi, ez akkor még politikai katolicizmust jelentett, és elég távol volt a 20. század első felében megjelenő kereszténydemokráciától, de a korábbi keresztényszocializmushoz sem állt épp túl közel. E mozgalomnak lett utólag ismert arca Prohászka Ottokár, akinek öröksége vitatott a katolikus társadalmon belül is. De ebben a mozgalomban jelent meg Giesswein Sándor győri prelátus is, aki viszont osztatlanul méltó a tiszteletre, és méltatlanul kevéssé ismert szereplője történelmünknek.
Nem volt ez mindenhol így, de sajnos Magyarországon (Ausztriában is) a megjelenő modern keresztény (akkor még katolikus) politika antiszemita élt kapott. A politikai katolicizmus továbbá egybecsengett egyfajta modernitás ellenességgel, szitokszónak tekintette a liberalizmust, valamint elfogadhatatlannak tartotta az állam és az egyház szétválasztását. Látható, hogy e mozgalom árnyéka hosszú… Gyakorlatában azonban modern párt volt, az első mai értelemben vett néppártként tevékenykedett, (a korszak szűk keretei között) nyitott volt a demokrácia felé, és szavazóbázisából fakadóan a nemzetiségekhez is érzékenységgel fordult.
Ma már nincs értelme politikai katolicizmusról beszélni, hiszen a felekezetek közti különbségek e téren elhalványodtak. A Kereszténydemokrata Néppárt többségében katolikus, és sajnos a giessweini, barankovicsi örökséggel szemben inkább a politikai katolicizmus hagyományát folytatja, ugyanakkor a társadalmi kérdésekben a keresztény fundamentalizmus nem kizárólagosan katolikus vonás a mai közéletben (sőt, a fundamentalizmus kifejezést éppen protestáns irányzatokra szokták használni).
Nagy a kísértés, sajnos, hogy a keresztény politizálás fundamentalizmusba, politikai katolicizmusba torkolljon. Nagy a kísértés arra, hogy a kereszténységet a formalitásban ragadjuk meg, keresztekben, ünnepnapokban (esetleg reggeliben, ebédben, vacsorában, ahogy azt Fazekas miniszter úr mondta). A keresztény közéleti szerepvállalást gyakran leszűkítjük arra, hogy hatalmas ajándékunkat, a keresztény emberképet, a társadalomra erőltetjük az örömhír mérsékelt átadása mellett (abortusz-, eutanázia-, azonos neműek házassága tilalom). A kereszténység ennél sokkal több, bonyolultabb, gazdagabb, mélyebb. Az ugyanis még nem keresztény politika, ha meg akarom menteni a születendő magzatokat, de például a korrupció felett elsiklok, és a menekültek nemigen hatnak meg, sőt. Nem lehet szemezgetni az egyházi parancsok között, ha az egyházi parancsok szerint szeretnék politizálni.
A kereszténydemokrata politizálás azonban nem azonos az egyházi parancsok szerinti politizálással. Az egyház tanítása, azaz végeredményben az Evangéliumok, Jézus ihleti, nevében nem is feltétlenül ragaszkodik a keresztény szóhoz. Így egy kereszténydemokrata megteheti azt, hogy rugalmasabban viszonyul egyes tantételekhez, de nem azért, mert lemond róluk, hanem mert hosszú távon ekként reméli azok élővé válását. Egy kereszténydemokrata (bár ez anakronizmus, hiszen a 19. század végén még nem létezett ez a fogalom) nem azért támogathatta volna a polgári házasság intézményét, mert ünnepli a válás lehetőségét, mert fittyet hány a házasság szentségére, és mit sem törődik a katolikus hit továbbadásával, hanem mert tiszteletben tartotta volna az ember szabadságát (ilyenek voltak az ún. liberális katolikusok mint Eötvös vagy Deák).
Sajnos nagy az adóssága e tekintetben a kereszténységnek, de csak szabadon remélhetjük az emberektől a Krisztus-követést. Nem kényszerítetten, hanem lehetőségként felkínálva a krisztusi utat. Ráadásul olyan emberektől, akik azt maguk is járják és élik!
A fotó forrása: eletestudomany.hu, az 1934-es országos katolikus nagygyűlést ábrázolja, ehhez hasonlóakat tartottak az egyházpolitikai törvények elleni küzdelemben is.
* * * * * * *
Ezen bejegyzés is egy posztsorozat része, amelyet a nagyböjt alkalmából indítottam. Arra teszek kísérletet, hogy 46 napon át mindennap konkrét politikai (de nem pártpolitikai!) témák mentén keressem azt, mi lehet Jézus álláspontja. Kizárólagosság nélküli töprengések, vállaltan gyarló és töredékes útkeresés, „az Úr arcának keresése”, ahogyan azt XVI. Benedek pápa írta A Názáreti Jézus című trilógiájában. Fogadjátok szeretettel, türelemmel, megértéssel. Imádkozzunk és gondolkodjunk együtt!
