29 évvel a rendszerváltás után is kampánytéma lehet még az ügynök ügy. Mondhatjuk, hogy a kampány csúnya, csak hogy itt hivatalos levéltári papírokkal állunk szemben. A kormánymédia kampánytól függetlenül nap mint nap feketít be embereket, mondta azt Sorosról, hogy megölte az anyját, írta azt Hadházy Ákosról, hogy az ő „áldozata” meghalt, addig itt tényekkel állunk szemben: Szita Károly, Kaposvár polgármestere rokonairól is önként, „hazafias” buzgalomból jelentett. Kiket védünk az ügynökakták takargatásával?

Kutatóként én is olvasgattam már ügynökaktákat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL). De még történészként sem egyszerű hozzájuk férni. A Magyar Országos Levéltárban, hiába friss személyi hagyatékot kutatsz, ha viszel ajánlást egy történeti intézettől vagy témavezetődtől, akár már másnap teljes dossziékat és dobozokat kaphatsz. Az ÁBTL-ben ugyanez hetekbe, akár hónapba is telhet, és a megkapott aktákban kitakart felületekkel találkozol majd. Ez nem az ÁBTL dolgozóin múlik, bár az is igaz, hogy kevesekre jut sok feladat ebben a levéltárban. Ez a nehézkesség elsősorban államunk szemléletén múlik.

Sokan hibáztatják a rendszerváltás kori megtisztulás elmaradásáért Sólyom Lászlót, aki részt vett az ellenzéki kerekasztal és a módosított alkotmány kidolgozásában, majd az Alkotmánybíróság elnökeként lényegében útjára indította a jogállamot. Meglátásom szerint a megtisztulás elmaradásáért kora politikusai között a felelősség arányosan oszlik el. Sólyom László utólag sajnálja, hogy nem történt meg az ügynökakták nyilvánosságra hozatala. Nem tudni kin, kiken bukott ez el akkoriban. De azt tudni, hogy az LMP javaslatát már tizenötször szavazták le a parlamentben.

A ma megjelent Magyar Nemzet cikkben, nem csak az a tragikus, hogy egy vezető politikusunk az állampárt lelkes kiszolgálójaként tevékenykedett. Van abban egy megbúvó másik mondat is: 2004-ben, Szita beszervezőjét Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszttel tüntette ki a magyar állam, tüntették ki a mi nevükben. Nem zárult le a múlt 1989. október 23-án, amikor Szűrös Mátyás kikiáltotta a köztársaságot. Az a Szűrös Mátyás, aki aztán a Fidesz holdudvarában tűnt fel, akárcsak Pozsgai Imre. Sólyom László utalt rá mostani előadásában, hogy látható, merre kanyarodott a volt vezető MSZMP-s politikusok életútja.

Ha ma egy kiábrándult fideszes a taktikai szavazásra bátorít és buzdít, a még hadrendben álló fideszesek azzal vádolják, hogy az állampárt örököseinek megválasztását is elfogadhatónak tartja, és ez szégyen! Amikor Orbán Viktor kitüntette azt a Tasnádi Lászlót, aki valaha Orbán Viktorról jelentett Nagy Imre újratemetésének idején, akkor ilyen felhördülés nem történt.

A legnagyobb politikai ügynök botrány mégis 2002-ben Medgyessy Péteré volt, és a miniszterelnök nem mondott le. Könnyen lehet, hogy megválasztották volna akkor is, ha tudott lett volna róla ez a tény (ahogy Szita Károlyt is megválasztották botrányai után is), de mégis más lett volna úgy. Nem hinném, hogy a magyar nép meg akarná hurcolni a valaha volt ügynököket. Szabó István filmrendezőnek is rögtön megbocsátott, és senkit nem rekeszt ki emiatt. Ráadásul biztos vagyok abban, hogy tudunk (ha akarunk, és nem az elfogultság vezet bennünket) különbséget tenni a 8 gyermeke miatt kényszerből aláíró Keresztes Sándor vagy éppen a hazafias buzgalomból a puha diktatúra idején jelentgető Szita Károly között. Ahogy tudna a tartótisztek és az ügynökök között is különbséget tenni társadalmunk, ha hagynánk neki! Az ügynököknél is fontosabb lett volna a valaha volt beszervezőktől elköszönni.

A rendszerváltás tisztelője vagyok. Azt vallom, hogy így is csoda, amit elértünk. Nemcsak a békéssége miatt, hanem azért, mert működő államot alkotott meg a szedett-vedett, diktatúrában felnőtt ellenzéki társaság. A népben sem volt bosszúvágy, mert Kádár János sokat dolgozott azért, hogy rendszerét ne csak a bűró és bayonett, hanem a polgári elégedettség is egyben tartsa.

A 60-as évektől induló gazdasági pezsdülés, konszolidáció, politikai enyhülés, társadalmi felemelkedés és mindenekelőtt a béke ára emberi tartásunk volt. Ahogy a katolikus egyház is belesimult a kezdeti ellenállás és harc után az őt elfojtó rendszerbe, úgy alkudott meg a társadalom is – és csak páran maradtak hófehérek. Ki megégette magát, és a halált választotta, mint a fiatal Bauer Sándor 1969-ben, ki azért, mert hitéhez hűséges akart maradni, és megtagadta a katonai szolgálatot, elmegyógyintézetbe kényszerült.

Hősies indulás után a második, harmadik évszázadra a kereszténységben is megjelent a probléma: adjanak-e a bűnbocsánatot a hatóságok előtt életüket mentő hittagadóknak. Mert hogy nem lett mindenki vértanú… És bizony adtak, és én is adnék. Nem arról van szó, hogy ne legyen bocsánat, hiszen a kereszténységünkkel perelnénk akkor. Engem az szokott csak megsebezni, ha a megalkuvás lesz a norma, és azt nevezzük bolondnak, aki kitart.

A Közös Halmaz Alapítvány múltfeldolgozást és kiengesztelődést segítő különleges ajtó kiállításának egyik installációjában felteszik a kérdést, te a Kádár-rendszerben meddig mentél volna el? Leveszed a nyakláncodról a kereszted a hivatalban, de titokban még eljársz templomba? Az is lehet, ha magadon hagytad volna a keresztet, utána is előléptettek volna, de miután egy kis lépést tettél feléjük, már sose tudod meg, miért kaptad az előléptetést. Lehet, hogy egyetlen egyszer hajlandó voltál jelenteni egy keresztény közösségi eseményről, de aztán soha többet. Az is lehet, hogy jelentettél, de mégsem engednek autóhoz jutni. Az is lehet, hogy egyszer jelentettél volna, és utána újra és újra többet kértek volna tőled, többet és többet vesztettél volna, és sose szabadultál volna tőlük. Ha elengedjük azt a reményt, hogy végül az igazak sorsa jóra fordul, vagy elvész a becsülete a pusztán erkölcsi győzelemnek, ott omlik össze egy társadalom.

Egy korrupt rendszer minden polgárát korrumpálja. Korrupt a beszervező, korrupt, akit beszerveztek, korrupt, akiről nincs papír, de jelentett, korrupt, aki ’56-ot ellenforradalomnak nevezi, korrupt, aki félelemből már nem mert templomba járni, korrupt, aki hallgat, és nem mondja el véleményét. A kádár-rendszeri társadalom megmutatja, milyen is a bűnbe esett emberiség a katolikus tanítás szerint. Valamennyire mindannyian bűnösek vagyunk benne, mindenki szem a láncban. De a főfelelősség a rendszert kiépítőket terheli. És a fő fő felelősök pedig nem Magyarországon keresendők. A magyarság önmagától sose juttatta volna hatalomra a kommunista pártot (amely számára hasonlóan annyira volt fontos a munkások felemelése, mint Orbán Viktornak Jézus), biztos vagyok benne, hogy most sem fogjuk megtenni.

Jézus mondja: „Ne féljetek hát tőlük! Mert nincs olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék. Amit mondok nektek a sötétben, azt mondjátok el napvilágnál; amit fülbe súgva hallotok, azt hirdessétek a háztetőkről! Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában.” (Mt 10, 26-28) Nehezen tudnám elképzelni, hogy Jézus ellenezné a lusztrációt vagy az akták nyilvánosságra hozatalát, és nehezen tartható az is, ha egy kereszténydemokrata segédkezik a szembenézés elodázásában.

Keresztes Sándor fogságban írt alá, 8 gyermeke jövőjéért aggódva. Ki marasztalná el ezért? De a rendszerváltáskor nem ő állt elő ezzel, hanem kiderült róla. Pedig ő volt a kereszténydemokrata párt újjáalapító elnöke, és ő volt hazánk szentszéki nagykövete! Ha a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke nem vallotta meg bűnét a társadalom előtt, akkor mire várt a társadalomtól? És jaj hányszorosan igaz ez az egyházra! A katolikus egyházat kígyóként fonta körül még a rendszer végóráiban is a pártállam. Az a pap vagy káplán, aki kicsivel is aktívabban élte meg hitét, netalán közösséget próbált szervezni, kínos vegzálásokra számíthatott még ’88-89-ben is! De ez nem mentség arra, hogy ne az egyháznak kellett volna az elsőnek lennie, akik szembenéznek a múlttal! Milyen erkölcsi alapon kíván útmutatást adni a népnek, hogy ezt elmulasztotta?

Várszegi Asztrik, aki kevesek egyikeként maga kérte saját átvilágítását, és hosszan vezette az egyház múltfeldolgozását sürgető Lénárd Ödön Alapítványt, a rendszerváltás keserű tanulságát nekem adott interjújában így összegezte: „Világ életemben egy naiv lélek voltam. Idealista és optimista. Itt a szabadság, és azt gondoltam, jönnek a nagyvonalúak, a bölcsek, a szentek, és jöttek a törpék, a szőrszálhasogatók, a kiskaliberűek és a hatalmi mániások. Hát ezek között nem érzi jól magát az ember.”

Csodálom a rendszerváltást, de sokan érezzük azt, hogy valami mégis félrecsúszott. Én inkább azt vallom, hogy még adósságunk van. Az igazán fontos dolgok, késve is, időben érkeznek. A szembenézés 2018-ban is időszerű. Rendszerváltás 2018 ;)

A borítókép forrása az Index.hu, a kép aláírása: Az Ellenzéki Kerekasztal pártjainak képviselői a szervezet sajtótájékoztatóján a Budai Vigadóban 1989. aug. 2-án (b-j): Boross Imre (FKgP), Kis János (SZDSZ), dr. Füzessy Tibor (KDNP), dr. Vígh Károly (Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság), Szabad György (MDF), Orbán Viktor (Fidesz), Horn Gábor (Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája) és Varga Csaba (Magyar Néppárt). Fotó: Földi Imre

* * * * * * *

Ezen bejegyzés is egy posztsorozat része, amelyet a nagyböjt alkalmából indítottam. Arra teszek kísérletet, hogy 46 napon át mindennap konkrét politikai (de nem pártpolitikai!) témák mentén keressem azt, mi lehet Jézus álláspontja. Kizárólagosság nélküli töprengések, vállaltan gyarló és töredékes útkeresés, „az Úr arcának keresése”, ahogyan azt XVI. Benedek pápa írta A Názáreti Jézus című trilógiájában. Fogadjátok szeretettel, türelemmel, megértéssel. Imádkozzunk és gondolkodjunk együtt!