Fogynak a nagyböjti, szigorú böjtös péntekjeim, a maival együtt már csak három van. Az egyik legsúlyosabb és érzékenyebb témát választottam mostanra, és ez az eutanázia. A héten sokat írtam erőszakról, erőszakmentességről, szó esett a halálbüntetésről is, amely cikkben már megemlítettem az eutanáziát. Cinikusan, kritikusan fogalmazva az eutanázia része annak a „szentháromságnak” (abortusz-meleg házasság-eutanázia), amellyel a katolikus értelmiség egy markáns csoportja a közbeszédet próbálja tematizálni, teljesen hibás és téves módon. Stratégiailag ez olyan bölcsességre vall, mintha az iskolában a tanár nem a gondolkodás szeretetét és a tanulással elérhető kincseket domborítaná ki, hanem az esetlegesen elvégzetlen házi feladat megtorlására koncentrálna.

Az eutanázia lehetőségéért küzdők főérve az emberi méltóság. Azok, akik lehetőséget akarnak kapni saját haláluk idejének meghatározására, tiszta elmével, önazonosan akarnak elbúcsúzni a világtól. Az emberi méltóság az egyik legértékesebb kincse a keresztény tanításnak is, amire – ha például a béranyaságról esik szó – maga is örömmel hivatkozik, az eutanázia esetében erről az érvről azonban hallani sem akar.

A héten szenvedélyesen vitába szálltam egy érveléssel, amely szerint az állam halálbüntetéshez való joga nem ellenkezik Jézus tanításával. Több pontot emeltem akkor ki, most egyet fogok: a halálbüntetés ellenzése a felvilágosodás szüleménye, és egybe esik a feltámadás hitének hanyatlásával. Teljesen fals érvelés. Időben egybeeshet ez a két folyamat, de ok-okozati viszony nincs a két tendencia között. A halálbüntetés ellenzése éppen az emberi méltóság tiszteletének megerősödéséből fakad, amit a militáns katolikusok nevezhetnek a felvilágosodás egyik káros folyományának, csak hogy ez épp a kereszténység egyik legfőbb civilizatórikus gyümölcse…

A feltámadásba vetett hit hanyatlásával kapcsolatban szkeptikus vagyok. Ismerjük az anyaszentegyház 2000 éves történetét, amely tele van igazgyöngyökkel és gyönyörű eseményekkel, de szintúgy szégyennel, tragédiával és bűnnel. Ha a kereszténység feltámadásba vetett hite csak a felvilágosodáskor csappant volna meg, mondván előtte lett volna, akkor mi a mentség a keresztes hadjáratok, az inkvizíció, az erőszakos térítés ámokfutásaira?

Lehet, hogy én vagyok fundamentalista, vagy én is, de hiányolom történelmünkből azokat a tömeges méretű csodákat, azt a rendszerszintű derűt és reménnyel teli társadalmakat, amelyeknek a feltámadásba, Jézus feltámadásába vetett hitből kellene fakadnia. Magamat is ostorozom. Az én életem is csak töredékében, felvillanás szerűen sugároz vissza valamit abból a roppant tényből, hogy a názáreti Jézus sírja a kereszt áldozata után üres.

Ha lett volna közvélemény-kutatás a középkorban, bizonnyal sokkal nagyobb százalékban (vagy talán 100 %-ban) válaszolta volna azt a nép, hogy vallja a test feltámadását. De hát kötelessége volt ezt vallani! És az teljesen más, mintha valaki a szabad kételkedés korában, kételyeivel megküzdve, vallja mégis azt, hogy Jézus él. Hogy őszinte hívők a középkorban vagy a „fondorlatos szabadkőművesség” korában voltak többen, ez megmondhatatlan. De ennek a kérdésfelvetésnek nem is látnám túl sok értelmét, hiszen akkor a hitet az emberi kultúra gyümölcsének tartanánk.

Novemberben meghívást kaptam a Liberálisok pártja által szervezett beszélgető estre, ahol az eutanáziáról volt szó. Kötelességemnek éreztem a részvételt, és nagyon hálás vagyok a szervezésért, mert ott vallottam meg legszilárdabban hitemet a feltámadásban, az örök életben, hogy a létünk felbecsülhetetlenül több pár számszerűsíthető pillanatnál. És tudtam azt is, hogy bizonyosságom átsüt szavaimon, és ha egészen talán nem is értik, amit mondok, éreztem azt, hogy feltöltötten, reménytelibben zártuk a beszélgetést. Reménytelibben zárni egy beszélgetést, ahol a kegyes halálról van szó? Ez az isteni jelenlét! És természetesen nem az én érdemem.

Emlékszem például arra a mozzanatra, amikor a kérdező fölvetette, hogy az eutanázia ellenzőinek egyik érve az, hogy az eutanázia bevezetése miatt az orvostudomány lelassul, ellustul, már nem fog annyira igyekezni a gyógyítás tökéletesítéséért, hiszen választható lesz a vég. Erre én magamhoz ragadtam a mikrofont, pedig az orvos szakemberhez szólt a kérdés (Kincses Gyulához), hogy ez hülyeség, ha van eutanázia, akkor az orvostudomány még inkább apait és anyait belead a kutatásba, hogy senki ne érezze magát kegyes halálra „szorulónak”. Aztán hirtelen észhez kaptam, hogy engem hitoktatóként hívtak meg erre az estre, és nem ezt kellett volna mondanom. De öröm és szabadság volt őszintén beszélnem a hitemről, amely az ember szabadságába vetett hit is.

Nyomatékosítom és egyértelművé teszem, a katolikus egyház elfogadhatatlannak tartja az eutanáziát. Gyilkosságnak tartja, ahogy az abortuszt is. Egyedül az ún. túlbuzgó gyógyítás ellenében fogadja el a beteg meghalni engedését. Én se kezdenék soha az eutanázia népszerűsítésébe, soha, hiszen amíg én élek, addig mások elvesztése a legnagyobb tragédia – legyen az bárki. De más az, hogy lehetőség van az eutanáziára, és más az, hogy valaki elköveti-e.

Nagyon hálás vagyok egy vitáért a Facebookon, amit pár hónapja az abortuszról folytattam, és amelynek végére sikerült megfogalmaznom álláspontomat a kérdéssel kapcsolatban. Azt írtam, hogy a számomra ideális társadalomban, ideális országban teljesen szabad az abortusz, mégsem követi el azt senki sem. Ez ugyanígy átfordítható az eutanáziára is. Az én ideáim szerint való országban teljesen szabad az eutanázia, mégsem követi el azt senki sem. ! Mennyire más ez a szemlélet, mint törvényektől, szabályoktól várni a krisztusi életet. Az lehetetlen!

Méltatlannak tartom az élettel szemben azt, hogy valakiket élni akarunk kényszeríteni. Élni a legnagyobb kincs, a legnagyobb ajándék, a legnagyobb érték! És nemcsak az élet ez a mérhetetlen kincs, kinek-kinek a sajátja, hanem szeretteink, bármelyik páratlan törékeny emberi való jelenléte, társasága az, amely értelmet ad életünknek, gazdagít minket felbecsülhetetlenül. Nem törvényekkel kell szabályozni, hogy valaki ne hagyhasson itt minket, hanem olyan légkört, olyan társadalmat, olyan közösséget, olyan kapcsolatot kell létesítenünk, amely megtart, amely gyógyít, amely erőt ad, amely éltet! Nem az utcasarkon kell üvöltöznünk, hogy az eutanázia bűn, hanem szeretteink szemébe kell tudnunk őszintén azt mondani, hogy akarom, hogy élj, hagy hordozzam veled együtt a terhedet.

Gondoljuk már végig ezt a törvénykező szemléletet! Hát nem abszurd, ha valaki csak azért tartja magát életben, mert fél az Istentől?! Azért élni, mert félünk az Istentől?! Az milyen élet?! És milyen hit!? Azért senki ne utasítsa el az eutanáziát, mert félelemből be akarja tartani az egyházi előírásokat, annak semmi értelme nincs! Azért utasítsa el valaki az eutanáziát, mert szeret! Csak szeretetből adatik meg akkora bátorság, hogy a szörnyű szenvedés vagy kietlen értelmetlenség ellenére a létet választja valaki. És ha az ember elgyengül, mert gyengék vagyunk, és elfárad, elfárad a harcban, mert az élet nehéz, álljunk mellette, és biztosítsuk akkor is arról, hogy a legfontosabb a számunkra, örültünk, hogy megismerhettük. Mondjuk azt, hogy csak pár percre szakadunk el egymástól az örökkévalóságban, még ha az a pár perc néha örökkévalóságnak tűnik is.

Szóval én nem a halálbüntetés ellenességben, hanem sokkal inkább az eutanázia lehetővé tételétől való félelemben látom a feltámadásba vetett hit megcsappanását, és a szeretet erejébe vetett hit megcsappanását is. Félreértés ne essék, csak nagyon szigorú és átlátható keretek között tartom lehetségesnek a lehetővé tételét, de én meg akarom hagyni az ember szabadságát. Anélkül nincsen méltósága, mi fosztjuk meg tőle akkor. Nem attól leszünk életpártiak, ahogy Szent II. János Pál hirdeti, ha élni kényszerítjük az embereket, hanem ha élni szeretjük őket.

A borítókép a Linkin Park Battle symphony című dalszöveg klipjéből származó vágókép, a forrás: tonedeaf.com.au.

* * * * * * *

Ezen bejegyzés is egy posztsorozat része, amelyet a nagyböjt alkalmából indítottam. Arra teszek kísérletet, hogy 46 napon át mindennap konkrét politikai (de nem pártpolitikai!) témák mentén keressem azt, mi lehet Jézus álláspontja. Kizárólagosság nélküli töprengések, vállaltan gyarló és töredékes útkeresés, „az Úr arcának keresése”, ahogyan azt XVI. Benedek pápa írta A Názáreti Jézus című trilógiájában. Fogadjátok szeretettel, türelemmel, megértéssel. Imádkozzunk és gondolkodjunk együtt!