Mi az egyház? Ha egy kérdésnek nem szabadna a politika asztalára tartoznia, akkor ez az. A politika nem kompetens, csak a hívek, csak az állampolgárok és csak az egyházak. Összekuszálódott azonban a huszadik században az állam és az egyház, és így legfeljebb csak sokára lehetséges olyan szabad és politikafüggetlen szabályozás, mint mondjuk Amerikában. Írtam már arról, hogy az irányelvem “szabad egyház a szabad államban”, mit jelentene ez a jog és a finanszírozás szintjén?

Sokunk fülébe visszacseng az a kínos és kellemetlen mondat, hogy „már ott van a pénz a számlán”. Akik a teljes szekularizációt vallják, azok ezen a mondaton joggal háborodnak fel, de a történetnek mélyebb gyökerei vannak, mint az elmúlt 8 év, még a rendszerváltásnál is mélyebbek. Kezdjük ott, hogy Amerikában, ahol az államtól teljesen függetlenül működnek az egyházak lényegében egy civil szervezet vagy gazdasági társulat szintjén, egy friss államról beszélünk, fiatal egyházakkal. Ahol az egyházi intézményrendszer nem csontosodott bele a világi igazgatásba, nem halmozott fel kincstárnyi vagyonokat, hanem a modernként születő államban legfeljebb azzal egyenrangú félként jelenhetett meg. Az amerikai történelemnek soha sem volt olyan szakasza, ahol az államnak attól kellett volna tartania, hogy az egyházi hatalom saját szféráján túl terjeszkedik. És ahol saját ügyeit tekintve az egyházak kezdetektől szabad kezet kaptak az államtól.

A kontinentális szocializáció és történet teljesen más. Magyarországra tekintve sokat elmond rólunk, hogy a magyar katolikus egyház intézményileg idősebb, mint a magyar állam. Ebből következik, milyen hatalmas jogi, politikai, gazdasági monstrum alakult ki, hány és hány szállal szőtte át a közjogi, hivatali, mindennapi élet szöveteit, és milyen mély erkölcsi legitimációval bír, és milyen hatalmas benne a tradíció és szokás ereje.

Meglátásom szerint, és sajnálom, hogy ezt a 19. században a klérus nem ismerte fel – nem ez volt az egyetlen, amit előre nem látott –, a „szabad egyház a szabad államban” elv nem egy gonosz, „szabadkőműves” ármány, hanem az egyház érdekét szolgálta volna. Ha a még ereje teljében álló egyház vívta volna ki magának az autonómiát, és békélt volna meg azzal, hogy az állam ügyeibe is kevésbé szólhat bele, a 20. század és a pártállam nem bánhatott volna el vele ilyen kegyetlenül. Mert 1944. március 19-én a katolikus egyháznak is ütött az órája. Addig lehetett volna bármit, utána már minden késő volt.

Korábban írtam az elinduló politikai katolicizmus mozgalmairól. Bár Prohászka Ottokár vitatott antiszemita nézeteiről ismert, számos demokrata és modern elvet is vallott, például ő is pártolta volna az állam és az egyház intézményi függetlenedését, netalán egyházi kezdeményezésű földosztást, amire hatalmas igény lett volna (anyagi és erkölcsi értelemben is). A 19. század végén meginduló katolikus értelmiségi mozgolódás zászlajára tűzte a katolikus autonómia kivívását is, de végül a klérus ellenállásán, kelletlenségén ez elbukott. Hiába tartotta meg 1938-ban, léte csúcspontjaként hatalmas pompában a magyar katolikusság az Eucharisztikus Kongresszust, 10 évre rá prímását börtönbe zárták, és az egyház mindenét elvették. 10 év, ezt szeretném hangsúlyozni. Roppant rövid idő, mégis hallatlan fordulat. 1938, amikor a Horthy-féle neobarokk rendszer és mereven rétegzett társadalom ereje teljében változhatatlannak tűnik, 1948, amikor pedig már a sztálinista diktatúra rendezkedik be, ki tudta meddig.

Az egyházi mulasztással nem arra szeretnék utalni, hogy az egyház megérdemelte a pártállam kegyetlenségét. Szó sincs róla. A Magyar Királyság sem érdemelte meg Trianont, hiába bánt mostohán a nemzetiségekkel, Trianont „kiérdemelni” nem lehet. Azt a pusztítást, embertelenséget és barbárságot, amit a bolsevik hatalom művelt az egyházzal és az egyházakkal, „kiérdemelni” nem lehet. Hogy mi történt, azt Várszegi Asztrik foglalta ezt össze érzékletesen:

„Magyarországnak, minden történelmi megpróbáltatása ellenére, az élethagyományában volt egy spirituális hálója, mely Soprontól Záhonyig, Váctól Algyőig valamiféle lelki szűrőberendezésként működött. Élőbbek voltak az egyházi közösségeink; nemcsak a római katolikus közösségek, a protestáns közösségek is, akárcsak a zsidó hitközségek. Ezeknek a hívő közösségeknek voltak intézményeik, iskoláik, prostituált otthonai, árvaházai, stb. Ezek elérhető közelségben is voltak, így aki kinyújtotta a kezét, az bele tudott valamibe, valakibe kapaszkodni. Aztán a >Nagy olló< ezeket mind földarabolta, méghozzá helyreállíthatatlanul.” (A Nagy olló itt az államosítás.)

Az a roppant intézményrendszer, amely számos terhet vállalt át a magyar államtól, és amely komoly hagyománnyal, szaktudással és kultúrával segítette a társadalom működését, egészségét és kibontakozását, önfenntartó volt. A rendszerváltás idején a hatalmas vagyon töredékét kapta vissza az egyház, de az önfenntartás képességét nem kaphatta vissza, és azt egy varázsütésre nem is lehet visszakapni. 1945-től az egyház az államra szorult. Felháborító, és sokat elmond a kommunistának hazudott rendszerről, hogy az állam és az egyház radikális szétválasztását hirdető hatalom idején volt története során leginkább kiszolgáltatva a magyar katolikus egyház az államnak. Sajnos pár generáció azóta már eltelt, és ez a kiszolgáltatottság kezd szocializációvá, hagyománnyá válni.

Az egyház tehát jelenleg működésképtelen volna az állam segítsége nélkül, amiről elsősorban az állam korábbi önkényes döntése tehet. A szomorú azonban az, hogy 2018-at írunk, és a helyzet 1989 óta nem javul, sőt… Minden politikai hatalomnak jól jön az, ha megmaradnak cérnaszálak, kötelek, amivel rángatni lehet azt a fontos tekintélyt és erőt, amit az egyházak jelentenek. 2011-ben tovább súlyosbodott ez a függés azáltal, hogy a parlament a saját kezébe ragadta a döntést, kit is minősít egyháznak. Ennél károsabbat elképzelni nem lehet, ugyanis verseny indult el az egyházak között, ki kap pecsétet, és pontosan lehetett tudni, hogy mik is a valódi feltételei a parlamenti elismerésnek.

Szégyellem, ehhez én is a nevemet adtam, hiszen én is KDNP tag voltam az elmúlt időszakban. Csepregi András evangélikus teológus nyitotta fel a szemem, aki világosan elmagyarázta, hogy az a kár, amit a bizniszegyházak okozhatnak a rendszernek, eltörpül, ha a valódi egyházak cserében szabad működést nyernek. Az pedig már végképp álságos, hogy az a hatalom, amely érzékenyen fellépett a bizniszegyházakkal szemben, elég lazán avagy szinte bátorítólag lép fel a kamupártok tekintetében.

Hab a tortán, hogy az egyházi státuszról meghozott bírói döntést sem hajlandó végrehajtani a kormány egyes gyülekezetek esetében. A Hit Gyülekezete belső működéséről értesülve, talán a kezdeti, forrongó időket leszámítva, soha nem volt mentes szektás tendenciáktól, de legutóbbi időszakban bemutatott ámokfutása ugyanúgy ennek a tragikus törvénynek köszönhető. Németh Sándor saját és gyülekezete pozíciójának védelmét a hatalom ölelésében találta meg, amibe a hatalom hajszolta bele. A legfájdalmasabb számomra az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség részéről érkező állásfoglalások, hiszen elfogult vagyok a zsidósággal kapcsolatban. A magyar vallásos zsidó közösséget számos ellentét feszíti, amit ahelyett, hogy enyhítene, inkább tovább élez az állam. A közvélekedéssel szemben a kormány kedvenc egyháza pedig nem a katolikus, hanem a református, amely számos értékét tekintve igazán jó hatással állhatna pártfogójára, de a kedvenc-lét sajnos itt sem abban mutatkozik meg, hogy a kormány a keresztyéni puritánsággal és az Igéhez való ragaszkodással kormányozna, hanem csak sokat költ az adott egyházra.

Mi lesz ebből? Így erkölcsi megújulás semmiképp. Elsősorban a híveknek, hiszen az egyház nem, vagy nem csak intézmény, hanem közösség – keresztény nézőpontból misztikus test –, a híveknek újra kell kezdeni a 19. század végén zátonyra futott mozgalmat, az autonómia kiharcolását. (Ez a cikk például egy nagyon bátor felhívás ugyanebben az irányban.) Nem tudom, hogy a tizedet kellene-e nekünk tradicionális keresztényeknek visszavezetnünk, vagy nyomást gyakorolni az államra, hogy tőkésítse fel az egyházakat, de ha erős és büszke Magyarországot szeretnénk, akkor először erős és büszke egyházakra lesz szükségünk, amelyek függetlenek az államtól.