„Hogyan viszonyul(na) Jézus az iszlamizációhoz? Érdekes kérdés. Nyilván a kérdés érdekességét nem az adja, hogy elutasítja-e vagy sem, mert az nem kérdés, hanem hogy milyen stratégiát választana.” Vetettem fel tegnap. Tegnap arról értekeztem, hogy a Szentírásból ehhez a kérdéshez kapunk-e fogódzót, mennyi a reményünk a pontos válaszra, és elidőztem azon a tényen is, hogy Jézus halála után 2000 évvel ezek a kérdések egyáltalán felmerülnek még. Mostani írásom elején leszögezem azt, amit tegnap nem említettem meg. Az iszlamizációval kapcsolatban nem pusztán az a kérdés, hogy miként viszonyuljunk egy másik valláshoz, hanem annak erőszakos terjesztéséhez miként.

Nem akarom sem Bayer Zsoltot, sem Márfi Gyula veszprémi érseket bosszantani, de az erőszakkal szemben „sajnos” elég egyértelmű Jézus: tartsd oda a másik orcádat is. Önkényesen kijelenthetjük, hogy ez csak egy szimbólum, ezt nem kell komolyan venni, Jézus nem volt hülye, ezt nem gondolhatta komolyan, azt sem gondolta komolyan, hogy gyűlöljük a szüleinket stb. Csak amíg az utóbbi mondata („aki nem gyűlöli apját, anyját, az nem méltó hozzám”) az egy hebraizmus, addig a hegyi beszédben több mondaton keresztül elemzi az erőszakmentességet. Bibó István nagyon inspiráló Krisztus-képében is az Ő erőszakmentességét emeli ki (valaha Bibó sokat jelentett kormánypártunk alapítóinak). De emlékezhetünk Szent Pál gyönyörű felszólítására is: „Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval”. (Róm 12, 21)

Szerény véleményem szerint Jézus felhívása az erőszakmentességre nem arról szól, hogy az önvédelem az gyalázatos, de amikor biztos vagy az igazadban, és amikor a rád támadó atyafid is fontos a számodra, és meg tudod őrizni a békéd, az az életszentség. Az életszentség az eszményünk, arra vagyunk elhívva, de azt senkinek nem lehet parancsba adni, és a Szentlélek aktív együttmunkálkodása nélkül elérhetetlen állapot, valójában ajándék, amit kérni kell. Tehát az önvédelem nem rossz, de a krisztusi eszmény több puszta önvédelemnél. Mivel az életünk és halhatatlan lelkünk több mint pár évtized, több mint pár épület, és több mint félretett vagyonunk, van egy másik dimenzió is, ahol tetteink értelmezhetők, ez az isteni távlat. Ne feledjük, a kereszt a görögöknek (akik a kor vezető civilizációját képviselték) balgaság, a zsidóknak (Jézus saját vallási közege) botrány. Nem csoda tehát, hogy ma is bolondnak vagy Isten-káromlónak nevezik például Ferenc pápát azért, ha nagycsütörtökön „migránsok” lábát mossa meg. („Ez felháborító!”) Földi logika szerint abszolút igazuk van, de hát van ez a furcsa, meghökkentő valami, amit kereszténységnek hívnak, és itt a szeretet szempontjából vizsgálják a tetteket.

Vajon azok, akik a keresztény kultúrát akarják mindenáron megvédeni, tudják-e, hogy mi is az a kultúra, amiért ők tűzzel-vassal harcolnak? Mert a kereszténység nem templomfalak, nem emlékmű-keresztek, még csak nem is a gyönyörű gregorián ének, nem Isten neve az alkotmányban, nem a harangszó délben, nem kötelező hittan, és nem munkaszünet nagypénteken, hanem a kereszténység lélek és élet, közösségben bontakozik ki.

Tegyük fel, ha mi minden országunkba érkezőt (akik, ugye, kopogtatva jöttek), megkeresztelnénk (mint tették velünk ezer éve), attól még keresztény közösségeink nem lüktetnének élettől. Másik variáció, ha megtiltanánk a muzulmán vallás gyakorlását a hazánkba érkezőeknek, attól sem lüktetnének az élettől keresztény közösségeink. Két olyan radikális verziót vetettem fel, amely remélhetően csak nagyon kevesekben merül fel, de a kontraszt egyértelműen megmutatja, hogy ezekkel szemben mire van szükségünk. Nem az iszlamizációtól kell a keresztény közösséget megmenteni, hanem saját restségünktől. Mert ha restek vagyunk élő keresztény közösségeket szervezni, akkor „migránsmentes övezetként” is omladozni és kongani fognak templomaink. (Rosszabbik eset az, hogy templomaink gyönyörűen fel lesznek újítva a bőkezű és viszonzást váró államnak köszönhetően, azonban aztán gyönyörű állapotban fognak kongani az ürességtől.)

Rendben. A keresztény közösséget tehát önmagától kell megmenteni, nem az iszlamizációtól, de akkor mit tegyünk Európával? Európát egyre kevésbé lehet kereszténynek nevezni, és nem azért, mert egyre több benne a muszlim, hanem mert nevében egyre kevésbé tartja magát kereszténynek. Ez korunk kérdése. A demográfiai folyamatok és esetleg a még tovább erősödő népvándorlás következményében a ma ismert Európa akár el is tűnhet. Hajdan a gót, a germán, a magyar vagy a szláv királyságokat integrálni tudta a keresztény Európa, a mostani népvándorlás során azonban nem komplett népek és országok érkeznek hozzánk, hanem egyes emberek, akik identitásukban egy másik hatalmas civilizációhoz kötik magukat.

Az, hogy velük szemben nem állunk neki tűzzel-vassal téríteni, mint mondjuk Nagy Károly a szászoknak, a katolikus hadak a katharoknak, vagy Kapisztrán Szent János máskor a spanyol inkvizíció a zsidóknak, ez jó! Ez nem egy kultúra gyengeségének, végnapjainak, hanem éppen, hogy kereszténységének a jele. Ha ezért megvetjük Európát, akkor mit szeretünk a kereszténységben? A gátlásunk jogrendszereinkben hatalmas, hogy a másikat eltiporjuk, szabadságát korlátozzuk, akaratunkat ráerőltessük, ez valaha elképzelhetetlen lett volna! Ma Jézust az Unió egyetlen tagállamában sem feszítenék keresztre! A közvélemény megfeszíthetné, de csak szimbolikusan, mert a jogrendszereink azokat ítélné el, akik erre vetemednének!

Lehet, hogy gondolkodásom naiv, de lehetetlennek tartom azt, hogy egy eszméiben mélyen keresztény civilizáció eltűnjön. Ha válaszul olyanná válunk, mint akiktől félünk, és önmagunkból kivetkőzve rontunk rá elleneinkre, akkor omlunk össze. Töltsük meg templomainkat, színházainkat, könyvtárainkat, egyetemeinket, kávézóinkat! Ha élethez méltó élettel elbukunk, akkor méltatlanul élve is el fogunk bukni. De akkor már inkább éljünk eszméinkhez, örökségünkhöz és Jézus kereszthalálához méltó életet.

A fotó a sajátom, Jeruzsálemet ábrázolja a Kakasszó Templom mellől készítve, szemben a Templom-hegy és az Olajfák hegye.

* * * * * * *

Ezen bejegyzés is egy posztsorozat része, amelyet a nagyböjt alkalmából indítottam. Arra teszek kísérletet, hogy 46 napon át mindennap konkrét politikai (de nem pártpolitikai!) témák mentén keressem azt, mi lehet Jézus álláspontja. Kizárólagosság nélküli töprengések, vállaltan gyarló és töredékes útkeresés, „az Úr arcának keresése”, ahogyan azt XVI. Benedek pápa írta A Názáreti Jézus című trilógiájában. Fogadjátok szeretettel, türelemmel, megértéssel. Imádkozzunk és gondolkodjunk együtt!