Az elmúlt napokban történelemről, Szentírásról és hitünk történetiségének elemeiről írtam. De a keresztény hitnek és az én hitemnek messze nem csak történeti dimenziója van. Most egy olyan területről fogok beszélni, amiről napjainkban inkább a neoprotestáns közösségek szoktak, de természetesen a katolikus egyháznak is van bőven tanítása ezen a területen. A szellem.
Ebben a kérdésben teljesen meztelen vagyok, mert nincs tudomány, nincs tekintély, ami mögé a saját véleményemmel elbújhatnék. Rengeteg tanítás van a szellem területén, és sokat közülük hallottam is már, de a meglévők felét se ismerem fele olyan jól, mint szeretném, és a fele részüket se szeretem fele annyira, mint megérdemelnék. Sokkal többet foglalkoztam történelemmel, mint a szellemmel. Nem ismerem az okát. Olyan vagyok, mint az elkényeztetett királylány, akinek alig van fogalma a világban létező nyomorról, mert még soha nem hagyta el a békét és boldogságot nyújtó anyai ölt és az udvari idillt. Néha fel-feldereng egy-egy tanúságtételen és történeten keresztül milyen vészterhes mélységei és milyen rémisztő következményei vannak a szellemvilágban tanyázó gonosznak, de nem keresem a csatateret a jó harcot megvívni. Nem jött még el az én órám, érzem zsigerileg, ahogy Luke-ot is visszatartotta volna Yoda az ideje korán tett találkozástól Darth Vaderrel.
A szellemvilágban azonban nem csak a gonosz tanyázik. Egy más erőnek is otthona az, aki úgy döntött, közöttünk építi fel sátrát. (Ah… nem tudok szerelmes elérzékenyülés nélkül beszélni Istenről.) Azt gondolom, hogy sok ösztönös tudásom van a szellemről, amelyekről fogalmam sincs, hogy én azt tudom. A tanítások miatt is mondom ezt, amiket néha meghallgatok, átimádkozok, elolvasok, és rá-rácsodálkozok elemekre, amelyeket ugyan nem a szellemvilág jelenségeinek tulajdonítottam, de létező jelenségnek ismertem. Ha már hoztam egy Star Wars példát, legyen itt egy másik. Olyan ez, mint amikor Luke rávezeti Leiát, hogy ő a testvére, és bár soha, még véletlenül se lehetett ilyen jellegű információja Leiának, mégis azt válaszolja, „tudom, valahogy mindig is tudtam”.
A szellemvilág az, ahol máshogy működik az idő (sehogy), a szellemvilág az, ahol a történetiség nem játszik. A szellemvilág az, ami a modern tudománynak vakfolt, de a szellemvilág az, amelyhez Heidegger mégis megpróbált létrát emelni. Heidegger „semmi” fogalma szellemi fogalom. A szellemvilágban valósággá válik „a semmi”, ami - botránkozva a német filozófuson - egy analitikus filozófus számára „kártyavár s légállítvány”. A szellemvilágból kiindulva válik érthetővé és értelmessé a sokak által vitatott Canterbury Szent Anzelm féle istenérv. Amely abból indul ki, hogy az Isten fogalom ott lakik az elmében, így az is állítja az Ő létét, aki tagadja, mert még a tagadásában is elgondolja. De aki számára az Isten szó pusztán (a magyarban) öt véletlenszerű betű, annak ez az érv értelmezhetetlen.
Amíg nem ismerkedtem meg Heidegger filozófiájával, Izajás sora volt rám igaz: „mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért”. Nem tudtam merre van Észak és Dél, nem tudtam különbséget tenni az éjjel és nappal, a van és a semmi között. Összefolyt minden, mint a buborékon, ahol a színkavalkád végül mindig egységes barnává alakult át. Kerestem a jót, kerestem az igazságot, kerestem Istent, de nem volt fogalmam arról, hogy fogalmam lehet róla. Ekkor vált érthetővé a Szókratésznak tulajdonított bölcsesség, amiért a delphoi jós elismerését kivívta: nem tudok semmit, legfeljebb azt, hogy nem tudok semmit. A szellemvilágba bepillantva a tudás fogalma is átalakul. A barlanghasonlat is akkor nyert értelmet, hiszen a szellemvilágra utal a tűz a barlangfalára vetülő árnyak helyett, és különösen utal a szellemvilágra a barlangon túli napfény.
A szellemvilág az, ami miatt nem okoz gondot Istennek egyszerre jelen lennie egy dél-koreai neoprotestáns dicsőítésen és egy new york-i jezsuita elmélkedésen. Mert valójában nem Isten van egyszerre több helyen jelen, hanem mi lépünk be az ő „egyetlen” világába a föld bármely pontján bármelyik pillanatában, amikor Őt keressük, és rágondolunk. A Gyűrűk ura és a Star Wars világának megidézése után zárásképp Harry Potter: az Eucharisztiáról néha azt szoktam gondolni, hogy egy szellemi-lelki zsupszkulcs.
