Attól tartok, ez jellemző rám. Amikor nagy nehezen végre bejelentem, hogy most őszinte leszek, és leveszem minden álarcom, pőrén és sebezhetően állok elétek, akkor hirtelen előkerül még egy gardróbnyi jelmez… Utolsó írásomat azzal kezdtem, hogy a szellem témakörében nem bújok mások véleményei mögé, erre lekaptam az egész könyvespolcot Szókratésztől Heideggerig. Ez ugyanakkor (elvileg) nem bátortalanságom miatt történt így, hanem mert máshogy alakult a szöveg, mint ahogy elterveztem. De most már jövök a saját tapasztalásaimmal, amikhez senkit nem tudnék hivatkozni lábjegyzetekben. Az ilyen mondatok szoktak lenni egy tudományos dolgozat tételmondatai, mert a nem hivatkozható állítások azok, amelyekkel (elvileg) újat alkot, újat állít, újat fogalmaz meg a szerző – vagy hiányos a műveltsége, és nem tudja, hogy már ezren megfogalmazták azokat előtte.
Azokról a jelenségekről akarok ma írni, amelyekről azt gondolom, hogy a láthatatlan szellem jelei, „beletestesülései” a látható anyagba. Apró mozzanatok, nem napcsoda vagy Lázár feltámasztása, hanem saját életem, saját hétköznapjaim nüanszai, amelyekre a magyarázat (számomra) az anyagon túl van.
Megtérésem óta megfigyeltem számos olyan testi jelet vagy testi ingert, amely bár egy egyszerű mozdulat, mégis az egész lelkemre, hangulatomra hatással van. Apró Isten-élményekként tekintek rájuk, pedig pontos megfogalmazás szerint ez nem (feltétlenül) a személyes Isten működése, hanem szellemi valónk megnyilvánulásai. És az is izgalmas bennük, hogy a tökéletes, anyagtalan, időtlen szellemre miként lehetnek egyszerű mozdulatok hatással. Azt hinnénk, ez lehetetlen. Nem tudnánk tudományosan bebizonyítani soha (na jó, tudományosan még a szellem létezését sem tudjuk értelmezni), mégis átélem. Nem a vallásos elragadtatottságról beszélek, amit a pszichológia és az agykutatás bizonyára bőszen próbál rövidre zárni, és a magyarázatból kihagyni Istent (amiben sok esetben igazuk is lehet). Leírom konkrétan, mikre gondolok.
Azt nem tudom, hogy a szellem vagy a lélek jelenségei. Olyan jelenségeket is fogok írni, ami feltehetően a pszichológia világában is ismertek, de a vallásos irodalomban ilyen összefüggésben még sosem olvastam róluk.
Megfigyeltem, hogy hétköznapi testi működésem egyes mozdulatai többlet jelentőséggel bírnak. Nem pusztán érzelmet fejeznek ki, hanem mélyebb „tartalmat” annál, végrehajtásuk pedig érzelmeket válthatnak ki. (Az utolsó félmondat azt sugallja, mintha a behaviorizmus mellett törnék lándzsát, de koránt sem úgy értem, hogy a szocializáció által az adott testi gesztus értelmezése miatt születik az érzelem.) Ilyen az ásítás (bizonyos fajtája), a könnyezés (bizonyos fajtája), mélyről fakadó, de nem hangos felzokogás, ilyen a sóhajtás (bizonyos fajtája), a teljes tüdőből és teljes erőből a néma üvöltés. Ezek közé a mozdulatok közé tartozhat, a levegő olyan kifújása, mintha hűtenék egy kanál forró levest. Amikor lapos, merengő tekintetből, hirtelen fókuszálok, mint az őz, ha megreccsen valahol az ág. Amikor egy sejlő igazságnál megtorpanok, ugyanilyen esetben, egyszerre felfelé fordítom a tenyerem. Inkább undornál a felfelé fordított tenyér mellé erőből szét is húzom az ujjaim. A nevetés és a mosoly bizonyos fajtái is tartoznak ide.
Ezek általában ösztönösek, vagy szinte mind ösztönösek, és ami a legfontosabb, hogy mindet gondolatok váltanak ki! Lenyűgöző a számomra. Hogy van egy gondolat (nem példát hozok, hanem ez tényleg ilyen esetekre értem), Isten lehetőleg konkrét igazságairól elmélkedem, és megszületik bennem egy testi inger. Ez borzasztóan izgalmas a számomra. Most nem arra gondolok, amit az Emmauszba érő tanítványok mondtak, hogy „nemde lángolt a szívünk”, és nem is arra gondolok, hogy undorodó grimaszt vágok, ha beleképzelem magam Jézus helyett mondjuk Barabás lelkébe. Mert ezek inkább érzelmi reakciók, gesztusok. Hanem egy „tartalmi” igazságra, ami testi hatást vált ki.
A megtérésem például úgy történt, hogy egy éjjelt végig elmélkedtem. Egy konkrét kérdésre kerestem választ. Nem volt az különösebben teológiai témájú kérdés, de magam is egyre inkább meglepődtem azon, hogy a hit témakörébe csúszok át. Aztán az éjjel kellős közepén egyszerre megfogalmaztam, beláttam, és ki is tudtam erőből mondani a választ az átkutatott kérdésre. Miután kimondtam, egyszerre kezdtem sírni és nevetni, hosszú percekig. Nagyon hosszú percekig. Gyorsul a szívverésem, ha rágondolok, most is, mert az egész lényem felszabadult abban a pillanatban. Külön posztot tudnék róla írni. Gyönyörű, csodálatos, nem túlzok, mennyei volt. Ilyesminek írják le az ún. Szentlélek-keresztséget is (vagy betöltekezést), de én ezt nem imádság hatására, hanem egy Istenhez kapcsoló igazság kimondásának a hatására éltem át. Amikor volt ez az élményem, akkor is úgy tekintettem rá, mint Isten-bizonyíték, mert egyszerűen nem lehet másként megmagyarázni a fiziológiai reakcióimat, minthogy volt valódi és mély értelme a szavaimnak. Nem csak egy kódnyelv pár betűjét raktam tetszőlegesen egymás mellé, hogy én mint beszélő állat leírjak egy jelenséget, hanem szót mondtam ki.
De nem minden apró mozdulat ilyen velőt rázó. Írtam példákat a testi jelekre. Megpróbálom értelmezni, bár félek, nem fog sikerülni. Vegyük azt a gesztust, hogy rácsodálkozok még a gondolat megfogalmazása előtt egy igazságra, és hirtelen, ösztönösen felfelé fordítom a tenyerem, és rá is nézek. Tipikusan akkor szokott ez előfordulni, amikor olyan kérdéseken merengek, amiben az én személyem is érintett, és olyan válaszhoz kezdek közeledni, ami az én hivatásomról, az én felelősségemről is szól. Valami olyasmi értelme lehet ennek a gesztusnak, mint az „ani maamin” kijelentésnek (hiszek, elfogadom), az „imhol vagyok”-nak vagy, „legyen nekem a te igéd szerint”-nek a szenthagyományban. És ami rejtély vagy misztérium a számomra az az a kérdés, hogy vajon amikor felfelé fordítom a tenyerem, akkor az egy üzenet a szellememnek (meg Istennek), ahogy üzenet a szemnek a zöld lámpa a kereszteződésben?
De a sírásra is tudnék sok ilyen példát mondani. Legtisztábban és legerőteljesebben a Saul fia nézésekor éltem azt át. Most is mély levegőt kellett vennem, csak hogy el kezdtem belegondolni a jelenetbe. Az eleje. Amikor bezárul a vasajtó, és egyszerre dörömbölni kezdenek. Üvöltenék. Mégis amikor eddig háromszor megnéztem ezt a jelenetet (nem akarom elcsépelni), mindannyiszor megadatott az, hogy ez a sokk felszakadt belőlem, és felzokogtam. Fel tudom idézni az érzést, és szaporul is a pulzusom. A mély fájdalom ellenére azért csodálatos ez az átélés a számomra, mert kicsit odaköltözöm, mintha időt utazva belecsöppennék abba a jeges rémületbe, elhagyatottságba, elárultságba, embertelenségbe, „hol marad a te Istened?”-be. Ezt élem át mélyen. Az egész lényem minden porcikája ott van abban a zokogásban, és hirtelen ott állok szinte a történelmen és az időn túl akként, aki és ami vagyok.
Nagyon fontosnak tartom még zárásként megemlíteni a néma üvöltést. Ha önmagában gyakorolja az ember, az nem segít, de rengeteg lelki kínom és gyötrelmem zárult néma üvöltéssel. Mert amikor a személyes, hétköznapi, magánéletemben (tehát nem feltétlenül Isten igazságait keresve), mély belső gyötrelmet élek át, bőszen keresem az értelmét, a tartalmat, és relációjában Istent. És rengetegszer éltem azt át, hogy amikor hirtelen rápillantok szenvedésem okára, ösztönösen üvöltöttem (hang nélkül, mégis erőből), és azáltal feloldódott a fojtogató csomó a lelkemben. Ez már lehet, hogy a pszichológia területére tartozik, még soha nem olvastam róla szakirodalmat, de hátha segíthetek vele valakinek. Mert mindig van értelme az igazságot keresni, és szenvedéseinkről is meg tudjuk találni azokat a mély igazságokat, amelyek szabadokká tesznek bennünket.
Még egy dolog eszembe jutott, amit feltétlenül fontosnak tartok leírni, ha már felöleltem ezt a témát. Zárás utáni zárásként, az öröm. Sokan keressük Isten igazságát, de akár egyszerűen „csak” saját létünk igazságait. Amit én igazságkereséseim során megtapasztaltam, és át tudok nyújtani nektek lehetséges mankóként az egy apró jelenség. Az öröm. Rengetegszer átéltem azt, hogy amikor állítások között bolyongok, szorongató, sürgető kérdésre keresem a választ, és egyszerre elérkezek egy világos gondolathoz, öröm jár át. Nem azért, mert tetszik, és kellemes „igazság”, megerősít begyepesedettségeimben, hanem mert többnek érzem a gondolatot, mint puszta feltételezést. Ereje van. Felszabadít. És máris kisimul a lelkem, eltűnik a szorongás, kiderül az ég. Csak olyan „igazságot” érdemes Igazságnak elfogadni, ami ilyen hatást vált ki a lelkünkben. És csak olyan igazsághoz érdemes ragaszkodni, ami nem pusztán szavak, hanem szó, erővel bír.
Köszönöm, hogy elolvastatok! Igazságkeresésre és lényünk átélésére fel! :)
