Mielőtt folytatnám személyes hitem részletes megvallását, egy kicsit elidőzök azon, miért is engedem meg magamnak, hogy saját hitem legyen, mit jelent ez a saját hit?
Megengedni magunknak a saját hitet. Ez mit jelent? Hát nem arról szól az egyház hittérítő munkája, hogy mindenkinek saját hite legyen? Azt meg kell engedni magunknak? Az egyház és egyházak hittérítő munkája arról szól, hogy az embereknek az adott egyház szerinti hite legyen. Ezzel kapcsolatban a katolikus egyház egyedülálló a világ vallásai körében, mert van egy másik vallás, amit önmagán kívül helyesnek ismer el. A Szentszék 2015-ben nyilatkoztatta ki azt, hogy nem térít többé a zsidóság körében, mert a zsidóságnak zsidóságként kell az Örökkévalóval találkoznia. De ez most posztom szempontjából más történet, a kereszténység és a zsidóság különleges kapcsolatára mutat rá, ami számomra így önmagában is egy istenérv.
Visszatérve felvetésemhez, a magunk módján vallásosság rosszul cseng az egyházias körökben. És bár látszólag erre az útra léptem én is, mégis idegenkedek, és mindig is idegenkedtem ettől az identitástól. A maguk módján vallásosakról az a kép élt bennem, akik csak úgy ímmel-ámmal vallásosak, ízlésük szerint válogatnak a tantételekben, de kételyeik miatt hitük is gyengébb, és nem törekszenek arra, hogy az egyházi tanítás mélyére lássanak. Látszólag én is tetszésem szerint válogatok tantételekben, szentírási igeszakaszok és az etikai útvonalak között. Az én hitem azonban nem gyenge (persze gyengébb annál, mint amiért hátba veregetne Jézus), és számomra a hit nem másodlagos, hanem első. Talán ami ebben az esetben a legfontosabb az az, hogy nem szűnök meg kutatni és keresni az egyházi tanítás mélységét.
Úgy találtam a katolikus hitre, hogy az igazságot kerestem, de az igazságot keresem katolikusként is. Számomra az igazsághoz a katolikus hit áll legközelebb, de szubjektíven is úgy érzem, hogy hozzám személyesen is, igazságától függetlenül, a katolikus egyház áll a legközelebb. Itt vagyok otthon. Hatalmas feszültséget generált ezért az, hogy vannak állítások, vannak tanítások, amelyeket másként vallok igaznak. Bennem az én más igazságaim és az egyház igazságai végül összeállnak egésszé, de ez hosszú út gyümölcse. Rengeteg imádságé, tanulásé és szenvedésé. Átkeretezek sok dogmát, sok igeverset, és kihallok új szavakat a szenthagyományból.
Az egyház rengeteget ért az elmúlt kétezer évben ugyanúgy, ahogy egy személy is fejlődik. Egy ember nem az első pillanattól felnőtt, de már az első pillanattól ott van benne rengeteg tudás, amit az évek (évszázadok) során kibont. Ahhoz, hogy ki tudjon bontani, új impulzusok szükségesek. Krízisek, amelyeket megold, kihívások, amelyekben elbukik, találkozások új nézőpontokkal, a másik emberrel. A párbeszéd tesz minket emberré, tanítja Martin Buber. A megszólítottságból származik személyiségünk, az Isten általi megszólítottság formált minket gondolkodó és érző lénnyé. Az egyház – ha történetének jelentős részében negatív formában is – de folyton interakcióban volt az őt körülvevő világgal. Viaskodott a zsidósággal, eretnekségekkel, Róma hitével, a barbár királyok legendáival, aztán a megoszló egyház önmagával, a felekezetek között, majd a hitetlenek tudományával. A sok harc, nem kevés gyilkosság közepette azonban tanult is, magába is szívott, „átkeresztelt”, és így új és új igazságokra csodálkozott rá az örök, már birtokolt igazságból. Itt van a karácsony, ami egy pogány ünnep, radikális keresztények prüszkelnek is az egyházra miatta, hogy egyáltalán még megünnepli. És itt van a mi Nagyboldogasszony tiszteletünk is, amely nem jöhetett volna létre a csillagokkal diskuráló és hátrafelé is nyilazó magyarok nélkül.
Az igazságot az egyház (nemcsak a katolikus, hanem csírájában vagy egész lombjával minden keresztény közösség) nem kincstári letétben birtokolja. Jézus ugyanazt állítja az igazságról, mint az Isten országáról, "nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van, vagy amott! Mert az ~igazság közöttetek van!" Az igazság ismerete nem információk ismerete, hanem az Isten országa. Mert ahol az igazságot ismerik, ott van Ő otthon, hiszen ott vagyunk otthon, ahol ismernek minket. Az igazság illékony, folyton újra fogalmazásra szorul, és csak személyes őszinteségünkben szólal meg tisztán. Nem leírt szó, nem katedrálissá csipkézett tantételek, hanem az igazság egy élmény, az igazság egy személy, az igazság egy találkozás (folyton megújuló) emléke. Ez a találkozás ott van minden hívőben, és ebből a találkozásból fakad a saját hit. Egyszerre betölti, és egyszerre szétfeszíti az egyház tanítását. Átkeretezi. Istenhez visszatalálni ösvény a Szentírás és a dogmatika, de Istenhez érve elhagyandó gyermeki szokás.
