Ma egy elég felkavaró szentmisében volt részem. Pedig a napi evangélium elég „egyszerű”. A kizárólagos egyistenhitről és a felebaráti szeretetről szólt a főparancs nyomán. A homíliában még azt hallgattam, hogy az ember változni képes. Szent Pál, Assisi Szent Ferenc, Loyolai Szent Ignác, Cortonai Szent Margit… életük második felében indultak el az életszentségre vezető úton. A mise végén azonban új irányt vett az emelkedett lelkület. November 4-e és Nagy Imre miatt. Nagy Imrének ugyanis a templomunkban nem adatott meg az a kegyelem, mint a fent említett szenteknek. Nagy Imrével kapcsolatban az hangzott el, hogy egy életutat nem lehet csak a végéről megítélni, hanem annak az egészét kell számításba vetni. Így Nagy Imre mint „padlássöprő” miniszter különben is kommunista, méltatlan minden elismerésre. Ez a nézet számomra értelmezhetetlen, a hitünkkel ellentétes, hiszen „senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért”. (Jn 15, 13)

Napjaink uralkodó 56 képében a forradalom cselekvői csupán a teljesen heterogén pesti srácokra szűkültek, akiket furcsa idealizmussal rajzolunk meg. Jelen hatalmunk 1956-ról alkotott narratívája nem sokkal van közelebb a valósághoz, mint az 56 után felálló rezsim történelemhamisító ellenforradalmazása.

Akik ma újra történelmünk negatív oldalára helyezik Nagy Imrét (vagy csak egyszerűen elhallgatnák alakját), akik infantilis idealizálással egyneműsítik 56-ot, homogén tömbnek festve fel az akkori országunkat, ők a forradalom legfőbb törekvésével ugyanúgy nem azonosulnak, mint akik mai napig nosztalgiával tekintenek vissza a Kádár-rendszerre. 1956 „utcája”, munkástanácsai, forradalmi bizottmányai, egyetemistái, az újra aktivizálódó pártok és a „reformkommunisták” hiába különböztek ezer és ezer dologban, egyek voltak a többpártrendszer követelésében, és egyek voltak a demokrácia akarásában. Márpedig többpártrendszert követelni és demokráciát akarni csak úgy lehet, ha elfogadom, sőt, akarom, hogy a tőlem eltérő nézeteket vallók is érvényre jussanak hazámban. Ma nincs diktatúra, mint 56 előtt és 56 után volt, de ez nem jelenti azt, hogy a mai hatalom demokratikus elköteleződése mérhető volna akár Nagy Imréjéhez, hát még az ún. pesti srácokéhoz.

Orbán Viktor a Nagy Imre újratemetésekor mondott beszédével alapozta meg politikai pályáját. Mára azonban eljutott oda, hogy a mártír miniszterelnököt kiretusálja nagyjaink sorából. Ungváry Krisztián a Magyar Hangnak adott interjújában mondta erről azt, hogy „Orbán Viktor első politikai tette egy olyan temetés lesz, ahol nem tudjuk, ki volt a halott”. Nem süllyedhetünk idáig. Legyünk hűek 56-hoz! És legyen áldott a mártírok emléke a mai gyásznapon is!

Részlet Rainer M. János a két évvel ezelőtti évfordulón megjelent 56-ról szóló albumából a forradalom leveréséről: „Az emberek beletörődtek abba [1957 januárjára], hogy 1956 „ügye” elveszett. Az össznemzeti frusztráció megkezdte a történet visszamenőleges át- és leértékelését, s növelte a bármilyen normalitás iránti vágyat. Felértékelődtek azok az intézkedések – béremelés, a begyűjtési rendszer eltörlése, a prominens sztálinisták háttérbe szorítása stb. -, amelyeket vagy vissza lehetett vezetni októberre („mert valamit mégis elértünk”), vagy az új kormány [Kádár-kormány] javára lehetett írni.” (Rainer M. János: Az 1956-os forradalom. Osiris, Budapest, 2016. 51. o.)