Lukácsi evangéliuma

Mi hiányozna a földről, ha kihalna az emberiség?

2019. szeptember 27. 15:43 - Lukácsi Katalin

earth_from_the_moon.jpg

Ritkán szólalok meg a klímaváltozással kapcsolatban. De nem azért, mert tagadom azt a súlyos kihívást, amit ez az aggasztó probléma jelent, hanem mert valóban másra koncentrálok.

Hívőként közelítem meg ezt a jelenséget is. Hitem szerint az Örökkévaló ránk bízta a természetet, amely "sóvárogva várja" az irgalmasság kultúrájának beteljesedését. Ha irgalmasak vagyunk, az Istenhez válunk hasonlóvá, és ha irgalmasak vagyunk, nem lehetünk csak embertársaink iránt irgalmasak, hanem minden élőlénnyel szemben annak kell lennünk, sőt, meglátásom szerint az alkotott örökséggel szemben is, mégha azok csak tárgyak is.

Egyre többet olvasok arról a tünetegyüttesről, amit klímaváltozással kapcsolatos szorongásnak hívnak. Ma a 444-en jelent meg erről egy értékes összeállítás, amelyben hangsúlyozzák, igazából környezetünk romlásával kapcsolatos szorongást nem szabadna betegségnek tartani, sokkal inkább az lehet beteg, aki e jelenségek miatt nem aggódik. És nem is annyira vagy nem csak a klímaváltozás miatt tartozunk felelősséggel, hanem a környezeti károk miatt, mint a víz minőségének romlása vagy a szeméttengerek kialakulása. A szemét miatt nem olvadnak gleccserek, nem növekszik a sivatag, de a flóra és a fauna megszenvedi hanyagságunkat.

Folyton azt hallottuk, halljuk és érezzük magunkról, hogy apró porszemek vagyunk, egyszer csak mégis veszélybe sodorjuk azt a roppant ökoszisztémát, amelyet életünkkel együtt ajándékba kaptunk. Nagy csodákra lehetnénk képesek. Ahogy poklot építünk magunk köré, sokkal inkább építhetnénk édenkertet.

Sipos Katalin, a WWF magyarországi igazgatója hangsúlyozza, nem szabadul meg a természet egy csapásra minden bajtól, ha kihal az emberiség – komoly sebeket hagyunk magunk után a bolygón. Fajok sora pusztulhat el miattunk, ez igaz, de engem megijeszt ez a szemlélet. Önmagunk gyűlölőivé ennyire nem szabadna válnunk. Nem gondolunk rá, mert ritkán csodálkozunk rá így a világra – talán éppen ez a baj -, de az ember az egyedüli, aki a természetben gyönyörködni tud. Akinek van fogalma arról, mi a szépség, mi az érték, akinek egyáltalán van „fogalma”. Martin Bubertől származik a gondolat, hogy az embert az Örökkévaló a megszólítással teremtette meg. Formálta emberré az állatból. Ez a tudat. Kapcsolatból születtünk meg. Ez igaz a biológiára, de még inkább igaz szellemi mivoltunkra. Kapcsolatokban teljesedünk ki, ott vagyunk otthon. A szeretet az, ami emberekké formál és formált bennünket, és annak továbbadása által teljesedünk ki. Ha felszínes módon emberi civilizációnkra pillantunk, nem ez ötlik szemünkbe, mégis ott nyugszik bennünk, hogy mi vagyunk a szeretet a földön. Az ember az, aki képes érett, felnőtt módon szeretni. És ez a világ legnagyobb csodája. Irgalmasnak lenni. Lesz-e irgalom a földön, ha az ember elvész? És vajon velünk van-e jelen irgalom? Egyet biztosan tudhatunk: hivatásunk a földön irgalmasnak lenni.

 

A kép forrása: www.southbankcentre.co.uk

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://lukacsikatalin.blog.hu/api/trackback/id/tr815174996

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása