Ismerkedve az őszinteséggel, kezdek rájönni, hogy kissé túlaggódtam a következményeket. Nem szeretek csalódást okozni, és akik az egyházi tanítást vagy a keresztény mainstreamet várják el tőlem, ők csalódnak a szavaimban. Ezt sajnálom.
Tegnap Jézusról írtam, de a katolikus hagyomány egyik másik fontos személyéről is nagyon kemény kijelentést tettem, amit nem fejtettem ki. Tegnapelőtti bejegyzésemben méltattam azt, ahogy a magyarság megajándékozta a katolikus egyházat a Nagyboldogasszony tisztelettel, a tegnapi bejegyzésben viszont kijelentettem az angyali üdvözletről, hogy nem történt meg. Mit gondolok akkor a Mária tiszteletről? Erről írok most.
Két évvel ezelőtt pünkösd alkalmából egy hosszú cikkben már kifejtettem a véleményemet a Mária-tiszteletről. Például ilyeneket írtam: „Jézus édesanyjának kitüntetett üdvtörténeti szerepét tagadom anélkül, hogy a katolikus Mária-tiszteletet rossz dolognak tartanám”; vagy: „XVI. Benedek Máriával azonosítja az egyházat, ma [pünkösdhétfőn] azonban Máriát az egyház édesanyjaként ünnepeljük. Itt rátapinthatunk arra az izgalmas kettősségre, ami a Máriáról szóló katolikus szenthagyományban jelen van.”
Nem a történettudomány világos okfejtése, hanem Soren Kierkegaard Mária magasztalása győzött meg végérvényesen arról, hogy a Mária-tisztelet történetietlen. Kierkegaard így kiált fel a Félelem és reszketésben: „Van-e még olyan nagy ember a világon, mint az áldott nő, az Isten anyja, Szűz Mária? […] Az még nem teszi őt naggyá, hogy áldott volt a többi nő között […] Az angyal szolgáló szellem volt ugyan, de nem szolgálatkész, nem ment el a többi ifjú lányhoz is Izraelbe, és nem mondta nekik: Ne vessétek meg Máriát, rendkívüli dolog történik vele. Hanem az angyal egyedül csak Máriához ment el, akit így senki sem értett meg. […] Ha tehát mindenek ellenére azt mondta: Imhol vagyok az Úrnak szolgálóleánya, akkor ő hatalmas, és úgy gondolom, nem lehet nehéz megmagyarázni, miért lett ő Isten anyja.” Gyönyörű és mélyreható Kierkegaard írása, de éppen a felmagasztalással cáfolja a hagyomány által szőtt Mária-kép történetiségét. Mert ha a szenthagyomány, az angyali üdvözlet, a kereszten történt Máriára hagyományozás, történetileg igaz, akkor abból valóban az következik, amit Kierkegaard ír. Hogy Máriának kitüntetett üdvtörténeti szerepe van.
De mi volna akkor ez a kitüntetett üdvtörténeti szerep? Kierkegaard azt írja, hogy kimagasló isten-közelisége tette méltóvá arra, hogy Isten anyja legyen. Csak hogy a nőnek legszentebb, legbensőségesebb és életét beteljesítő kapcsolata nem a gyermekével van, hanem a házastársával. Ahogy a férfinek sem az anyjával, hanem a házastársával van. A nőnek épp úgy nem az anyaság a princípiuma, ahogy a férfinak sem a nemzés. Princípium viszont mindkettőjüknek a másikkal való kapcsolat. Nőnek kitüntetett üdvtörténeti szerepe Jézus mellett csak akkor lehet, ha ő nem Jézus anyja, hanem Jézus menyasszonya.
Szenthagyományunkban jelen van ez a fogalom. A szerzetesnők gyűrűt viselnek a Jézus iránti jegyesi szeretet jeleként, a legnagyobb női szentek sokan megkapták a misztikus jegyesség kegyelmét, az egyház és Krisztus kapcsolatát is egy misztikus jegyesi kapcsolatként ragadja meg a katolikus (és nem csak katolikus keresztény) hagyomány. Az Újszövetségben az Efezusiakhoz írt levél fogalmazza meg ezt a leggyönyörűbben* (érdekes szál az, hogy a hagyomány Mária, Krisztus feltámadása utáni lakhelyét épp Efezusba teszi).
Ott motoszkál a szenthagyományban, hogy Jézusnak lehetséges jegyesi kapcsolata, amely valamiképp a keresztény hit és élet értelme, csúcsa, mégsem tartották szó szerint értelmezendőnek soha. Nem tudom, hogy miért nem. Nem tudom, hogy miért menne szembe dogmáink és tanításunk lényegével? Számomra beteljesíti a szenthagyományt, beteljesít rengeteg ószövetségi igehelyet, és értelmet ad az elmúlt kétezer évnek is, hogy miért rostokolunk még mindig itt a földön. Ahogy a legbátrabb emberi reményeket is felülmúlóan testesült meg az Isten Jézusban, én azt hiszem, az egyház ugyanígy megtestesülhet valakiben.
Persze ez az egyház kicsit más, mint ahogy elképzeljük a napba öltözött asszonyt. Nyersebb, valódibb, emberibb, ahogy Jézus is elevenebb a kiüresedett oltárképeknél. A legbátrabb emberi remények felülmúlását nem veszi észre rögtön az ember. Gyarló természetünkből fakad, hogy hiszékenyebbek vagyunk a rosszra, és bátortalanabbak a jóra. A rosszat első szóra, a jót könyörgésre se fogadjuk mindig el. Jézust is csak pár ember vallotta meg. Ezért természetes az, hogy fel sem merül bennünk az egyház megtestesülhetősége. Hogy ezt a gondolatot nem gondoltuk még el, nem zárja ki annak lehetőségét. Banális, abszurd, képtelen ötlet, mint a testtel azonos ostya, az Eucharisztia.
A fotó a Via Dolorosán a IV. állomásról készült.
* Az Efezusiakhoz írt levél versei: Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte, hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje. Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen. Így a férj is köteles szeretni feleségét, mint saját testét. Aki feleségét szereti, önmagát szereti. A saját testét senki sem gyűlöli, hanem táplálja, gondozza, akárcsak Krisztus az Egyházat. Mert tagjai vagyunk testének. „Ezért az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz.” Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom. (Ef 5, 25-32)
