Belekezdeni a legnehezebb. 10 éves csöndet megtörni csak még nehezebb. De mivel az a lényeg, hogy végre belevágok, ezért a szerkezetet nem komponálom meg különösebb műgonddal. Természetesen túlzok a 10 éves csönddel, hiszen beszéltem már a hitemről, de csak gátlásokkal és lemondással, most ennél tovább megyek.
Közös, tehát ökumenikus keresztény hitünk iránti tiszteletből írom azt, hogy a Szentírás a legfontosabb mankója és sorvezetője hitünknek. Illő, hogy első lépésként tisztázzam a viszonyom a Bibliához.
Anekdota következik: A holokauszt emlékévében szerveztem egy beszélgetést, ahol egy ortodox zsidó tanító, egy neológ rabbi, egy katolikus és egy evangélikus püspök beszélgettek egymással, Testvérek vagyunk címmel. A neológ rabbi (Radnóti Zoltán) egy hallgatói kérdésre fejtegetni kezdte az ortodox és a reform zsidóság közötti komoly különbségeket, amikhez képest neológként is inkább az ortodoxiához tartja magát közelebb. Markáns, elijesztőnek szánt példaként említette a Szentírást. A reform zsidóság ugyanis elfogadja a Tóra isteni eredetét, de szemben az ortodoxiával, már-már megbotránkoztató módon, csak isteni ihletettségűnek tartja, amit azonban emberek írtak. Ezt figyelmesen hallgatva az evangélikus püspök (Lackner Pál) kissé meglepődve odasúgta a katolikus püspöknek (Székely János), hogy hát pedig ezt mi is így gondoljuk. Mire Székely János kuncogva visszasúgta, igen, ezek szerint Jézus egy reform zsidó.
Nagyon-nagyon szeretem a katolikus egyházban azt, hogy a szenthagyományt a Szentírás elé helyezi, de legalább is a Szentírással egyenrangúként kezeli. Hiszen a hagyományból lett az írott szó. Tökéletesen érteni vélem a Szentíráshoz való tiszteletteljes ragaszkodást, hiszen bár kiválthatná az emberi esendőséget egy egzakt szöveg, kiválthatná a hierarchiát, nyugodt biztonságba helyezhetne bennünket! De nem váltja ki, és nem helyez. A leírt szó holt betűvé válhat, mint a Tóra vált Szent Pál leveleiben. A szenthagyományban ott munkálhat az igazságból általunk értelemmel megragadni nem bírt többlet, a Szentlélek maga. Ez a rugalmasság nem teszi zárójelbe a Bibliát, csak egy nagyobb egész részévé teszi, egy szélesebb horizontra helyezi.
De még a katolikus rugalmasság sem kezeli olyan nagyvonalúan a Bibliát, mint én. Az egyik kedvenc igeversem Izajástól (tőle több kedvenc is van) idevág: „Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr. Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim – a ti gondolataitoknál.” (Iz 55, 8-9)
Stílusos a részemről Bibliával kritizálni a Bibliát, mégis én ezt az igeverset nagyon komolyan veszem. Nézzünk magunkra és nézzünk magunkba, hát hányszor tudtuk mi tökéletesen visszaidézni az Örökkévaló szavait? Hányszor vesszük ki, hányszor dereng csak egyáltalán az Ő gondolatai imádságainkban? Nézzük a kereszténység történelmét! Bukdácsoltunk előre, de leginkább csak bukdácsoltunk. Hát hogy tudnánk mi égből alászállt riport és a teológiai dogmatika igénye szerinti pontossággal fogalmazni Isten legmélyebb valóságáról!? Ha azokat kortalanul szavakba lehetne zárni, nem itt tartana a civilizációnk!
„A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet.” (Jn 6, 63) A lelket és az életet nem lehet a leírt szó börtönébe zárni! Eleven tűz, csak kimondani lehet! Túlzás azt állítanom a Szentírásról, hogy Istent nyomokban tartalmazza, mint a csokoládé dióféléket, de csak éppen annyira tartalmazza, mint általában az életünk. Ha valóban meg akarjuk ismerni az Örökkévalót, és nem pedig az áthagyományozott hitünket és megszokott kultúránkat akarjuk védelmezni, akkor érdemes áttekinteni a Szentírás szűrőjén. Olyan a Szentírás, mint a barlangfalán derengő árnyak, azt hisszük valóságnak, pedig valójában a hátunk mögött égő tűz az.
Ugyanakkor. Mert mindig van egy ugyanakkor, és mindig van egy de. Én a Szentírást ettől függetlenül tisztelem. Én a Szentírást szentnek tartom. Civilizációnk, kultúránk, emberiségünk legjava. A leghűbb tükör még így is. Csak hát homályos. És ezt a hasonlatot is a Szentírásból veszem.
Tudom azt is – a #nagyböjtielmélkedés posztsorozatomban erről írtam egy számomra nagyon fontos, a 40-es posztot – mennyire fontos útjelző a Biblia. Ha nem tiszteltük volna akként, ahogy, ma nem lenne kereszténység. Nem lenne kapocs az apostolok és a mi korunk között. De így van, és nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy ugyanabban hiszünk, mint Péter, Jakab és János. Csak tapintani nem tudjuk az Urat, mint Tamásnak kétkedésében megadatott. Vagy (mert hát én elfogadok egy-két szentekkel kapcsolatos legendát) nem tudtuk, hogy tapintottuk is.
És tekintsünk arra is, hogy a szigorú vallási vezetéseink is elég szelektíven értelmezték szigorúan a Bibliát. Annyira biztos tisztelem a Szentírást, mint amennyire például Jézus közvetlen követői tisztelték a Tórát és Jézus szavát, aki azt mondta, hogy egy ióta el ne vesszen belőle. Hát elveszett pár… Annyira sikerült párat elveszíteni, hogy az egyház 2000 évig majdhogynem háborút vívott Jézus népével. Mert elfogadta az egyház és aztán a protestáns közösségek Izrael szentségét, csak hát átértelmezték, és Izrael helyett magukra vonatkoztatták! Végül is a betű elbírta… Nem felesel a leírt szó. De minden szó egy emlékhely. A kérdés csak az, hogy a mi gyarlóságunknak vagy az Örökkévaló nagyszerűségének állít-e emléket.
Nem nagyon akarok tervezni, mint írtam, de a következő bejegyzéseimben várhatóan tovább foglalkozok még a Szentírással, hiszen bőven szolgáltat anyagot. Azzal kellett volna kezdenem, de most azzal zárom, hogy külön szólok a hívőkhöz. Aki hívőként olvassa írásom, kezdje azt mindig imádsággal. Semmit ne fogadjon el igaznak, ami hamis, de ne tartson hamisnak se olyat, ami igaz. Kérje a Szentlélektől a megkülönböztetés adományát és megvilágosító kegyelmét! Aki pedig nem hívő, bátran inspirálódjon, és rágja át magát a témán, ha érdekli. Hitvitát nem, értékes eszmecserét örömmel folytatok. Köszönöm a figyelmet! �
