Számomra az Interstellar című film hátborzongatóan pontos ábrázolása az istenkapcsolat drámájának. Több szálon is. És ami a legizgalmasabb benne, hogy – akaratlanul, hiszen elvileg teljesen másról szól a film – abba enged minket bepillantani, hogy Isten mit él át, miközben azért gürcöl, hogy végre reagáljunk hívására, észleljük kapcsolatkezdeményezését. Hogy mit szenved!

Más az istenképünk. Ritkán tudatosított az istenképünk, de ha mégis, ritkán az, hogy Isten szenved azért, mert nem vesszük fel vele a kommunikáció fonalát. Dörömböl, mint Matthew McConaughey az Interstellar című filmben, vagy szintén ugyanott ugyanő összeomlik, amikor az észlelt válasz hiányában már nem akarnak vele többé kommunikálni. Dráma. És nem ezek vagyunk? És nem ez a valóság? Az az Isten, aki szeret minket, szükségszerűen kommunikálni akar velünk. Van számunkra üzenete. Akit szeretünk, azzal kommunikálunk – azzal is, akit nem, de akit igen, vele még sokkal inkább. Isten ráadásul elég sok információ, és igazán vonzó bölcsesség mennyiség birtokában van, tehát igazán sok mindent meg tud velünk osztani azért, hogy segítse az életünket, és segítsen kiteljesednünk. Sőt, ez a felelősség még nyomja is a lelkét! Túl antropomorfizálom? Nem, nem. Mi vagyunk deoformok. Ami a mi mély belső valónkhoz tartozik, az bizony isteni mind. Ezt sokszor elfelejtjük.

Szóval, ha nem állsz napi kapcsolatban Istennel, akkor ő bizony szenved a hiányodban. Mint az a növény, amit nem öntözöl meg, pedig napi ápolást igényelne. Persze egy növény túl passzív párhuzam. Keresek egy közelebbit. A legintimebb, a személyhez legközelibb másik személy (figyelem, nem a szülőt fogom mondani) a kedves, a pár, a jegyes, a házastárs. Szóval képzeljük el, hogy a kedvesünk („akit szeret a lelkem”) birtokában van rengeteg információnak életünket illetően, jobban ismer önmagunknál (és mégis szeret, sőt, így szeret csak igazán!), és az igazságot is jól ismeri, mégis egy gonosz varázslat némává és láthatatlanná varázsolja, és bárhogy üvölt, bárhogy dörömböl, nem tud velünk kapcsolatba kerülni. Eleped ő, és hiányában elepedünk mi is. Ugyanezt éli át Isten, és hiányában mi.

Őt keressük mindenütt, pedig ott van az orrunk előtt. Kívül kerestelek, de Te belül voltál – vallja meg szenvedélyesen Szent Ágoston. Aki kívül keresi Őt, sose találja meg, ott van a lelkünk, belső várkastélyunk mélyén – tanítja Avilai Nagy Szent Teréz. Megkerültem érte a világot, pedig Isten itt volt a hátam mögött – verseli József Attila. Ez így igaz. Nem lehet máshol, nem lehet messze, és nem lehet, hogy ne keressen minket, különben nem szeret, márpedig de igen. A szeretet fogalmunk belőle táplálkozik, Ő az!

De ne kárhoztasd magad, hogy Isten mennyit szenved miattad, mert nem ez az üzenet, és nem ez a lényeg. A szeretetből szükségszerűen szenvedés is fakad sebzett világunkban, de ezt Isten tudja, ráadásul Ő teremtette, nem tesz téged felelőssé azért, mert Ő szenved érted, miattad. A rosszat nem rója fel a szeretet, énekelte meg gyönyörűen Szent Pál, és nem is rója, vagy aki igen, azt nem szeretetből teszi. Sejtsünk bele egy kicsit! Fantasztikus. Isten semmit nem tud tenni nem szeretetből, mert Isten a szeretet! Hát nem gyönyörű, hát nem fantasztikus!? Fel tudjuk mérni, hogy ez mit jelent? Micsoda bámulatra méltó lény az Isten, úgy törékeny, hogy közben erős, tiszta és lángoló. Legnemesebb eszméink gyöngyszeme, hiszen az elménkben rejlő legnemesebb eszméink azok valójában az Ő visszfényei!

Szóval ez a gyönyörűséges, minket fáradhatatlanul szerető Lény állandóan kapcsolatba akar velünk kerülni. Vajon miért nem sikerül? Ennyire gyenge? A kommunikáció modellje siet segítsünkre. Hogyan fest a kommunikáció? Van egy adó, egy üzenet, és egy vevő. Csakhogy! Mi lehet közben? Zaj! A zaj bőven tud olyan nagy lenni két fél között, hogy egy szót se érts abból, amit a másik mond neked. Még akkor se, ha látod, hogy pedig mond valamit. Mit érthetsz akkor, amikor nem is tudod, hogy a másik szól hozzád, és a másikat nem is látod, esetleg nem is ismered, hogy tudd, őt kellene keresned!?

És mi a zaj? A zaj ezerféle lehet. A gondolataink zaja, hazugságok sokasága, a világ napi problémái, az üvöltő fájdalom bennünk. De bizonyos szempontból zaj az is, ha tudatosan vagy tudattalanul lezárom magam Isten előtt. A vallásos emberek esnek ebbe a „hibába” legkönnyebben, azok, akik azt hiszik, kapcsolatban vannak Istennel, de valójában még sose engedték Őt szóhoz jutni. Ez a legfájdalmasabb! Gondoljunk bele a saját életünkbe! Annak a legnehezebb megmutatni a mi őszinte valónkat, aki megvan arról győződve, hogy ismer minket, miközben egy torzképet őriz rólunk.

Mit lehet ezzel a helyzettel kezdeni? Engedjük Istent szóhoz jutni a mi életünkben, és ne szűnjünk meg kommunikálni vele soha!