Szombaton írtam arról, hogy történelmi fejleményeket tekintve ha ma is történeti személyként volna jelen Jézus, akkor (szerény véleményem szerint) izraeli és vatikáni állampolgársága lenne. Tegnap pedig arról elmélkedtem, hogy egyáltalán „berángathatja-e” egy politikus Istent a közéletbe. Azért összegzem ezt a két posztot most, mert ma (végre) az Unióról fogok írni, és az előbbi kettőre is alapozhatok. Úgy látom, és úgy gondolom, hogyha valami kézzel fogható adományt keresünk, amit a kereszténység (az egyház társadalmi tanítása, a kereszténydemokrácia) adott a politikának, akkor az éppen az Európai Unió.
Ötven év fáziskésés kellett a kommunista kiáltvány után, hogy az intézményes egyház észhez kapjon, és a kommunizmus ideológiájának elítélésén túl érdemi módon is reagáljon a Marx által felvetett kérdésekre, a munkások nyomorúságára. (Arról nem is beszélve, hogy valójában jócskán meg kellett volna előznie minden más közéleti kezdeményezést, hiszen ahol társadalmi szenvedés van, ott az egyháznak kell lennie az elsőnek, aki szól.) XIII. Leó pápa 1891-ben kiadott Rerum novarum (Új dolgok) kezdetű enciklikájában a keresztényi gazdaságpolitika irányelveit kereste. Ez a körlevél volt az első a szociális enciklikák sorában, alapmunkája az egyház társadalmi tanításának, amelyet kerekebb évforduló alkalmával újra és újrafogalmaz az egyház (ilyen volt a Quadragesimo anno és a Centesimus annus is). Ezen pápai megnyilatkozások bátorították fel a modern politikai viszonyokba ért katolikus társadalmat arra, hogy vallásukat pártpolitikai síkon is értelmezzék és megfogalmazzák. Minden európai országban más és más volt a helyi politikai klíma, törésvonalak és égető kérdések, de mindenütt megjelentek azok a közösségek (hol erőteljesebben, hol gyengébben), amelyek politikai azonosságukban is vallásosságukat ragadták meg.
Sehol nem voltak hatalmon, ez teremtette meg a lehetőséget arra, hogy a második világháború okozta összeomlás és elbizonytalanodás idején a kereszténydemokrácia egy tiszta hangként szólalhatott meg. És Nyugaton több lehetett ez puszta elfojtott kiáltásnál. Nálunk Magyarországon is sikerrel szerveződött meg a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt, és a ’47-es kékcédulás választásokon 800 ezer szavazatot kapott mint legnagyobb ellenzéki párt, de a folytatás lehetőségét elsodorta a pártállam. (Ennek a pártnak örököse a Kereszténydemokrata Néppárt, de ez tartalmilag elég halványan mutatkozik meg.)
Kereszténydemokrata útkeresés című blog nem üzemelt a két világháború között, de ugyanezzel a céllal rengeteg szellemi műhely, folyóirat, kör, társaság működött szerte Európában, amely egyszerre akart ellentmondani az elharapózó indulatoknak, emberellenes eszméknek, és egyszerre tört a kereszténység megújítására.
E kör legfontosabb gondolkodója volt a francia Jacques Maritain, aki eszméivel hatást is gyakorolt mind a kereszténydemokrata politikai önszerveződésre, mind az egyházra (tételesen a II. vatikáni zsinatra). Keresztény politikát sürgetett, amelyen nem imaszervezetek párttá átalakulását értette (tévedés ne essék, őszinte, mély imádságos légkör minden pártszervezetre ráfér – nyilván ahol erre van világnézeti hajlandóság). Megkülönböztetett kétfajta keresztény politizálást. Az egyik, amelyen azt értjük, hogy keresztény vallású személyek a politikába csatlakoznak, és a világ javításán fáradoznak – ilyen minden különösebb szervezés nélkül megvalósul, zajlik. A másik viszont az, amikor vallástól függetlenül az egyház társadalmi tanítása, a keresztény emberkép által megihletett politikai program mentén politizálnak állampolgárok, és itt nem pusztán a világ karbantartása, toldozása-foldozása a cél, hanem egy új minőség elérése, „hosszú távú változás”, ahogy Maritain hangsúlyozta. Szeretném aláhúzni, hogy modernebb, árnyaltabb, bonyolultabb, sokrétűbb, izgalmasabb és elkötelezettebb programról volt itt szó, mint látszik, és mint ami nekem eddig megvalósítani adatott a KDNP-ben. (Maritaint megérteni a KDNP-ből kiindulva nem tudjuk, különösen akkor, ha tartjuk magunkat a marxi koncepcióhoz, mely szerint az emberét megismerve tudjuk megérteni a majom anatómiáját, nem fordítva.)
Egy komoly szellemi bázis állt rendelkezésére azon nyugat-európai politikusoknak, akik Európa újraformálására vállalkoztak. És ez a legjobb szó. Az Európai Szén- és Acélközösség, majd az Európai Gazdasági Közösség, és végül az Európai Unió legjobban ezzel a szóval leírható: egy vállalkozás. Egy kaland. Egy válaszkísérlet, amely mondat végén még ma sincs pont, állandóan formálódik, igazodik a kihívásokhoz, váltakozó lendülettel. A kereszténydemokrácia a legfontosabb küldetésének az európai identitás meghatározását, újrahatározását tekintette, ebben ért el sikereket, de ebben is vannak hiányosságai. Hatalmas siker az, ahogy nemzetek összefogásával egy új dimenzió jött létre, teremtetett meg, és ez elsősorban köszönhető a kereszténydemokratáknak. Nem pusztán arról van szó ugyanis, hogy nemzetek összetoltak pár asztalt, és ezért immáron nem csak külön termekben fogalmazzák a kontinens jövőjét, hanem egy új sík, egy új fórum, új entitás jött létre, ami sem nem törölte el az azt létrehozó államokat, de azokat nem is hagyta érintetlenül. Az eredeti koncepció szerint az államok sorsa nem a feloldódás az új egységben, hanem a kapcsolódás általi megerősödés (hiszen a kereszténydemokrata perszonalizmus is azt vallja, hogy egyéni létünk személyközi kapcsolatokban bontakozik ki).
A kereszténység nagy lehetőségét látom ebben? De hát Jézus nem is uniós állampolgár… Ráadásul csak annyi volna az Unió értelme, hogy beleszuszakoljuk valamilyen okiratba Isten nevét? Hiteles emberekre van szükség, akik világnézetre való tekintet nélkül hisznek abban a vízióban, amit ez a nemzetek fölötti szervezet jelent. Amely olyan nehezen megragadható, hiszen több puszta nemzetek közötti szervezetnél, de más, mint az egybeolvadás. És ehhez valóban az egyház eszméje jelenthet számunkra inspirációt, ha fogékonyak vagyunk erre a szellemi innovációra, amelyet a kereszténység adott nekünk. Lehet, hogy sok, de én az Európai Unió intézményében látom megtestesülni azt, amit az ember társadalomban, közösségben, közéletben az evangéliumból építhet. Egy többletet hozunk létre a kétezer évvel ezelőtt-höz képest, ahogy az egyház is egy többlet, egy ajándéka, legfőbb gyümölcse lett Jézus működésének. Az intézményes egyház valóban sokszor mutatja olyan arcát, amelytől szívesen elbúcsúznánk, de az egyház több annál, emberek láthatatlan egysége, korokon átívelő összetartozása személyiségük feloldódása nélkül, és ez lehet az Unió is csak a politikában. Látható, hogy ez sokkal több, mélyebb, átvittebb annál, mint hogy pár köztérre keresztet rakunk-e vagy Isten nevét ide-oda felvéssük-e, gondolkodásban, tettekben, mentalitásban, jövőképben van szükség kereszténységre. Ez a fajta kereszténység a tettek kereszténysége, nem vallás, nem intézményi, nem is törvénykező, hanem meggyőződésből fakadó életelhívás.
A kép forrása: europapont.blog.hu
* * * * * * * *
Ezen bejegyzés is egy posztsorozat része, amelyet a nagyböjt alkalmából indítottam. Arra teszek kísérletet, hogy 46 napon át mindennap konkrét politikai (de nem pártpolitikai!) témák mentén keressem azt, mi lehet Jézus álláspontja. Kizárólagosság nélküli töprengések, vállaltan gyarló és töredékes útkeresés, „az Úr arcának keresése”, ahogyan azt XVI. Benedek pápa írta A Názáreti Jézus című trilógiájában. Fogadjátok szeretettel, türelemmel, megértéssel. Imádkozzunk és gondolkodjunk együtt!
