Ha bármi olyat teszek vagy nyilatkozok, amivel apró, de fájdalmat okozok a nyakunkra nőtt pártnak, akkor hazafias alapon való felbuzdulásból vagy kiosztott feladatként azt hozzánk fel velem szemben, hogy gerinctelen vagyok, már minden pártban jártam, túl fiatal vagyok, zavaros, nem találtam meg még a helyem. A gerinctelenség vádját nevetségesnek tartom, de az útkeresés kigúnyolását jogosnak, ezért érint érzékenyen. Épp itt az idő, hogy reflektáljak saját utamra. A politikai vélemény változtatásáról fogok írni, és ehhez lehetek én szemléltető ábra. Mostanában nagyon szeretem úgy gondolni, mintha mindig azt mondtam volna, amit most, de ez nincs így.
Baloldali családban nőttem föl. Tinédzserként, amikor már érdekelni kezdett a közélet, a Fidesz és Orbán Viktor volt a szitokszó. A tágabb családunk viszont ennek az ellentéte volt, ezért elég hamar megtapasztaltam azt, milyen károkat tud okozni a politikai megosztottság. Különösen az volt fájó, hogy a hazaszerető és polgári gondolkodású szüleim, folyton kirekesztve érezték magukat a nemzetből, mert a Fidesztől ezt az üzenetet dekódolták.
1987-ben születtem, ezért 2006-ban voltam első szavazó. Mivel gondolataimban nagy hangsúlyt kapott a nemzet, ezért nem követtem szüleimet az MSZP-be, a Fidesztől idegenség választott el a neveltetésemből fakadóan (ez inkább volt passzív, mint aktív), így választottam az MDF-et. Ráadásul egy kis párt volt, ami hitelesebb tud lenni, mint egy nagy párt. Egyetlen egyszer keresett meg közvélemény-kutató személyesen, éppen az első szavazásom alkalmával, és emlékszem, hogy a válaszadás után elismerését fejezte ki a felmérő, hogy az esélytelenséggel dacolva, az elveimre hallgatok. Végül bejutott az MDF.
Még egy adalék. Sólyom László. Amikor megválasztása utáni első beszédében arról beszélt, hogy a hazaszeretet fogalmának vissza szeretné adni a becsületét, úgy éreztem, mintha személyesen hozzám szólt volna. Ő volt az első politikus (és a kevesek egyike), aki megszólított. Úgy álltam én is a hazaszeretethez, a magyarsághoz, ugyanolyan manírosan, patetikusan és reményvesztetten, mint Ady. Tinédzserként attól tartottam, hogy a nagy globalizációban a nemzetek kihalásra ítéltettek, senki nem gondolja már komolyan azt a mítoszt, amit a nemzetek iránti elkötelezettség jelentett. Szorongó lelki alkat voltam és vagyok ma is. Sólyom László volt számomra a mentsvár, és vonzó volt kérlelhetetlen hitelessége is. Sólyom László és a rendszerváltás iránti tiszteletem, nem változott soha.
A rendszerváltás témája kiskoromtól mélyen érintett, hiszen akkoriban születtem. Van egy emlékképem, amit nem tudom, mikor konstruálhattam meg, hiszen elég irreálisnak tűnik, arra viszont emlékszem, hogy elég korán megjelent bennem ez a viszonyulás. Nem tudom, hogy álmodtam-e valamikor sokkal később, vagy tényleg megtörtént, de régóta őrzöm magamban. A szüleim reformkörösök voltak, becsületességük és hűségük ma is az MSZP közelében tartotta meg őket – bár soha nem voltak restek vitatkozni saját pártjukkal. A rendszerváltáskor is, amikor a párttagok elsöprő többsége elégette vagy hirtelen elfelejtette párttagkönyvét, ők ott maradtak, és a kampányban is részt vettek. Nehéz ezt megmagyarázni. Demokratikus elköteleződésüket nem tudom megkérdőjelezni, és tisztességüket sem, reformkörös MSZP-snek lenni más volt. Ők is bánták, hogy nem alakult teljesen újjá a párt, szakítva a múlttal, de nem akarták a bajban ott hagyni a választott pártjukat. És az én emlékképem az, amihez ezt a bekezdést írtam, hogy 3 évesen (annyi voltam a rendszerváltáskor), egyszer megkérdezem a szüleimtől: nem ez a gonosz párt, hogy hogy őket támogatjátok? És a szüleim megnyugtattak, hogy nem, ez nem egy gonosz párt. Talán megtörténhetett, szüleim nem emlékeznek rá, nem tudom. Végül is a gyermek sokkal több mindent felfog a körülötte zajló valóságból, mint hinnénk, többet, mint a felnőttek. Nem is az a fontos ebben az emlék- vagy álomképben, hogy bennem ilyen kérdés merült fel, hanem az az azonosulás, hogy milyen hamar és erősen azonosságot éreztem az országgal. Ebből a mély kapcsolódásból nézve talán más feltenni azt a kérdést, miért akarok én a közélettel foglalkozni. Valami űz, sürget.
2006. MDF, oké. De a 2010-es MDF az már mégiscsak más. Az, hogy az MDF a baloldalhoz közeledett, neveltetésemből fakadóan nem volt „vörös posztó”, az pedig kifejezetten szimpatikus volt, hogy árokbetemetésre törekedett. Szavazni szavazhattam volna a pártra anélkül is, hogy elvállaltam volna az országgyűlési képviselő-jelöltséget, én mégis képes voltam, pénz, kapcsolatok és tapasztalat nélkül belevágni egy elég csúnya kampányba. Számomra természetes volt, hogy segítem azt a pártot, amelyre szavazni akartam volna, ugyanis az egyértelműen rászorult a segítségre. Nehéz időszak volt, mindenféle támogatás nélkül csináltam végig a kampányt. Csúfosan leszerepelt a pártom is, én is. Annyi mentségem lehet, hogy az országos átlagot értem el. És hogy egyáltalán végig csináltam a kampányt, az is teljesítménynek számított akkoriban.
2010 és 2018-as politikai gondolkodásom között olyan túl nagy változás nincs, nyilván értem, rengeteget tanultam, és nagyobb rálátásom lett. Ami érdekes, az a nyolc év alatti időszak. 2010 késő nyarán volt a fordulópont, amikor az általános iskolai tanárom megkeresett, hogy polgármester-jelölti csapatába szálljak be. Ez a beszállás azt is jelentette, hogy egy fideszes közösségbe kell tartoznom. 2010 tavaszán sokkhatásként ért a választási eredmény, úgy gondoltam, hogy sok mindenben tévedtem, a Fideszt és a KDNP-t is tévesen ítélhettem meg. A jobboldalon és a keresztények körében egyeduralkodó volt ez az irány, azt a következtetést vontam le akkor ebből, hogy én tévedtem, és az országnak erre van szüksége. Amikor 2011-ben a KDNP megkeresett, akkor már nem volt hatalmas szakadék köztem és a KDNP között, és csatlakoztam hozzájuk (ehhez a párthoz csatlakoztam eddig egyedül). A Fideszbe sose léptem be, a Fidelitasba se, pedig tudottan megkönnyítette volna az előrejutást.
Aztán utána beleálltam, mint egy „rendes” KDNP-s. Legsúlyosabb pontja kormánypárti működésemnek nem is az a mini performansz volt, ami miatt aztán Juhász Pétertől bocsánatot is kértem, amikor a lakása előtt tartottam a „Miből?” táblát, hanem a Schmitt-ügynél történt. Amikor minden normális konzervatív még a Fideszen belül is kritizálta a csak kritizálható köztársasági elnököt, én olyan kommenteket írtam, mintha Németh Szilárd bújt volna belém… (Ez egy bizarr kép.)
Az teljesen véletlenül jött, hogy a mesterdiplomámhoz, a témavezetőm Kovács K. Zoltán hagyatékának kutatását ajánlotta. Úgy mentem Balogh Margit tanárnőhöz 2013 őszén, hogy esetleg Prohászkát és antiszemitizmusát kutatom, de mivel ezzel már kismillión foglalkoztak, Balogh Margit tanárnő ajánlotta a nem rég elhunyt KDNP-s politikus iratait. Arra bíztatott, hogy kutassam a párt rendszerváltás kori újjáalakulását. Az, hogy jobban megismertem a pártot, nem elijesztett tőle, mert múltja ígéreteket hordozott magában, és végigtapinthattam azt a rengeteg sok erőfeszítést, amit Kovács K. Zoltán az ismeretlenség félhomályában tett választott pártjáért. Rácsodálkoztam, hogy indíttatásában nagyon hasonló ez a párt, mint az MDF, ahol voltam. Vajon miért jutott teljesen más útra. A KDNP történetének az ismerete, valamint saját aktivitásom is a párt ifjúsági szervezetében felbátorított saját politikai eszményeimet illetően. Ahogy kezdett megnőni az önbizalmam, úgy kezdett egyre inkább torz formát ölteni a pártcsaládom. A 2015-es G-nap idején fel sem merült bennem, hogy nehezteljek a függetlenedő „Simicska-médiabirodalomra”, és 2016 év elején pedig abban reménykedtem már, esetleg új párt alakul a Fidesz-KDNP-ből. Aztán kimentem fél évre Izraelbe, és amikor hazajöttem, akkor már nem volt kérdés, hogy nem folytatom tovább a pártban. A Fidesz-KDNP további radikalizálódása azt a gátlásomat törölte el, hogy nem szabadna volt pártomat nyilvánosan bírálnom.
A zsidó-keresztény párbeszéd élharcosaként így jutottam el oda, hogy ma a taktikai szavazás, tehát a Fidesz-KDNP hatalma szűkítésének leghatékonyabb eszközét propagálva helyben a jobbikos jelöltet támogatom. Jogos rám sütni, hogy útkereső vagyok, blogom is ezt a címet kapta, túl türelmetlenül kezdtem el az utamat keresni. Az opportunizmus, a gerinctelenség, a „szinte minden pártban jártam már”, ez nevetséges rágalmak. Sokat polemizálok azon, amit Szentesi Zöldi László írt rólam, de amit nemcsak a kormányoldalon, például Böcskei Balázs is többször leírt már, hogy nem vagyok senki. Olyan közéletért dolgozok, hogy ha valóban nem vagyok senki, akkor süppedjek is bele a feledés homályába. Teljesítmény nélkül nem kérek semmit. Beszélek. Ha figyelnek rám, és megtartom a figyelmet, az teljesítmény. Ha majd nem fognak figyelni rám, remélem, időben észre veszem magam. Addig is menjünk el szavazni, és zárjuk le a rendszerváltást!
A borítókép az említett "mini performansz"-ról készült fotó, forrás: propeller.hu.
* * * * * * *
Ezen bejegyzés is egy posztsorozat része, amelyet a nagyböjt alkalmából indítottam. Arra teszek kísérletet, hogy 46 napon át mindennap konkrét politikai (de nem pártpolitikai!) témák mentén keressem azt, mi lehet Jézus álláspontja. Kizárólagosság nélküli töprengések, vállaltan gyarló és töredékes útkeresés, „az Úr arcának keresése”, ahogyan azt XVI. Benedek pápa írta A Názáreti Jézus című trilógiájában. Fogadjátok szeretettel, türelemmel, megértéssel. Imádkozzunk és gondolkodjunk együtt!
