Tinédzserként úgy tekintettem magamra, mint az Isten számára egy bevehetetlen és meghódíthatatlan birtokra. Büszkén és dacosan tartottam lakat alatt a lelkemet az Úr előtt, akit nem tartottam a szívemre érdemesnek. Abból indultam ki, amit egyházából, annak egyes tagjaiból láttam, és aszerint egy hideg, kicsinyes és önző Lény alakja bontakozott ki előttem.
Ez aztán fokozatosan megváltozott.
Nem tudom megmondani a pillanatát. Lépésenként fordultam át, mint egy lassan jött szerelemben, amikor a végére már mindent másképp látunk, de valahogy mégis úgy, mintha mindig szerelmesek lettünk volna. Pontosan úgy, ahogy Elizabeth Bennet magyarázkodott nevetve nővérének arról, hogy az általa korábban gyűlölt Darcynak egyszercsak menyasszonya lett.
„Azelőtt talán nem szerettem őt annyira, mint most. De ilyen esetekben legnagyobb baj a jó emlékezőtehetség. […] Olyan lassan jött rám ez a szerelem, hogy azt sem tudom, mikor kezdődött. De talán onnan lehet keltezni, amikor megpillantottam az ő gyönyörű Pemberley-i birtokát.”
Elizabeth sem a vagyon miatt szeretett bele Darcy-ba, és engem sem a világmindenség Uraként taglózott le az Úr, a Seregek Ura. A félelem inkább elriasztott tőle, a túlzott hatalmaskodás miatt inkább kicsinek tartottam. A szíve ragadott meg, a szíve ejtett rabul, ami sebezhető és törékeny. A hatalmas és roppant Örökkévalónak van egy sebezhető és törékeny szíve, és mi vagyunk a közepén. Inkább a szolgánk Ő, mint Urunk. Akinek gondolatai, nem a mi gondolataink, akinek útjai, nem a mi útjaink, de éppen azért, mert nem szeretünk annyira, mint Ő. Olyan tökéletesen, annyira tisztán.
Nagyon szeretlek, Jézus ❤️ És nagyon köszönöm!
