Tegnap a kerítésről írtam, ma egy kapcsolódó témát választok: az iszlamizációt. Ahogy a politikai életben egyes szférákban a kerítésen túl nincs más kérdés napirenden, úgy a vallási életnek is vannak közösségei, megszólalói, ahol az iszlamizáció veszélyén túl más probléma nem létezik. Attól függetlenül, hogy ez a téma felülreprezentált közbeszédünkben, valóban nagy kihívása korszakunknak. Ma kicsit távolabbról kezdek, és általában azt fogom megvizsgálni, Jézus miként viszonyult élete során a másvallásúakhoz, aztán holnap térek rá arra, a jelen helyzetben mi lehet a mondanivalója az Iszlámról.
Hogyan viszonyul(na) Jézus az iszlamizációhoz? Érdekes kérdés. Nyilván a kérdés érdekességét nem az adja, hogy elutasítja-e vagy sem, mert az nem kérdés, hanem hogy milyen stratégiát választana. Ez a kulcs, és sajnos még a politikai életben is ezen öli egymást ma a közvélemény egy része. Tehát a politikai életben is a kérdés úgy van napirenden, hogy keresztényként mi a helyes stratégia az iszlamizációval szemben. Az napi politikai kérdés, hogy vajon Jézus mit gondol, mit gondolna. És az, hogy Jézus véleménye politikai viták tárgya lehet 2000 évvel halála után is, még ha sokszor fájdalmas stílussal és színvonalon fogalmazódik is meg, mégis a kereszténység életerejét jelzi.
És Jézus jelenvalóságát :) Jézus állampolgárságáról értekezve írtam arról, hogy bizony ha valaki fellépne, és azt állítaná magáról, hogy ő Jézus (és az is volna), a végidőkig nem tudná a tudományos, társadalmi közbeszéd megnyugtatóan eldönteni, hogy tényleg ő volna-e. Képzeljük el, hogy ma Jézus húsvér valójában (isteni dicsfénytől eltekintve) megjelenne, összehívna egy sajtótájékoztatót (óh, de meghallgatnám!), és elmondaná, hogy szerinte a keresztény közösségnek világszerte miként kell viszonyulnia az Iszlám erőszakos arcához, hogy egyáltalán az emberiség mit kezdjen az Iszlámmal, és maguk az Iszlám követőihez milyen mondanivalója van. Bármit is mondana, az egyház fele, kétharmada, négyötöde (amilyen lelki passzban lennénk épp), neki esne, hogy Ő egy csaló, amit állít az hazugság, Belzebub beszél belőle. (Történt már ilyen.) És nem akarok polgárpukkasztó lenni, de erre a reakcióra megnövekedne az esély akkor, ha pártpolitikai síkon is értelmezhető volna a kiállása (amiről nem Jézus tehetne, hanem azok a politikai pártok, amelyek e szerint tematizálják a közbeszédet), ha mondjuk Jézus szavaiban (hogy, hogy nem) a hegyi beszéd szellemisége köszönne vissza. „Ez veszélyes!”
Visszakanyarodok. Azért tartom érdekes kérdésnek azt, hogy miként viszonyul az iszlamizációhoz Jézus, mert az evangéliumban nem nagyon van ehhez fogódzó. Nincs ugyanis igazából olyan párbeszéd vagy olyan jelenet az evangéliumokban, ahol Jézus egy másik vallásról beszélne, ami azért is érdekes, mert akkoriban is volt pedig minden a Közel-Keleten. Ott van a római századossal folytatott párbeszéd. Jézus, látva a százados hitét, nemhogy csak a szolgáját gyógyítja meg, hanem igen fel is magasztalja: „Bizony mondom nektek, Izraelben nem találtam ekkora hitet”. (Mt 8, 10) A kánaáni asszony esetében azonban először eléggé becsmérlően szól a kánaániról (aki nem volt zsidó), kutyákhoz hasonlítja az asszonyt, mire az asszony azonban megvallja hitét, és ezért az ő lányát is meggyógyítja.
Talán a szamáriaiakkal való konfliktus egy kulcsmomentum még. Amikor Jézus Szamária határába ért, és az ott lakók nem engedték őket be zsidó mivoltuk miatt, tanítványai, Jakab és János, akiket Jézus a Boanergesz testvéreknek, azaz a mennydörgés fiainak nevezett, felháborodottan odaszóltak Jézusnak, hogy ha Jézus akarja, tűzesőt hívnak le az égből bosszúból. Nincs ez sehol leírva a Bibliában, de ilyen megjegyzésekből a tudomány nem tartja kizártnak, hogy Jakab és János talán nem állhatott távol az ún. zelóta irányzattól, amely erőszakkal akarta volna helyreállítani Izrael országát. Furcsa egy jelenet, feltehetően Jézusnak is meg lett volna a hatalma tűzesőt az égből lehívni, ha a tanítvány testvérpárnak meglett volna. A fundamentalistákra jellemző, hogy Isten hatalmát, igazságát és dicsőségét magánál Istennél is sokkal jobban féltik. Jézus azonban Jakabéknak a következőképpen reagált: „De ő hozzájuk fordult és rájuk pirított”. (Lk 9, 55)
Az is igaz, hogy Máténál Szamária pedig olyan kontextusban jelenik meg, hogy oda Jézus tiltása szerint maguknak a tanítványoknak tilos betérniük… Míg Jánosnál pedig Jézus maga kvaterkázik nem is akármilyen mélységben a szamáriai asszonnyal. Szóval gyönyörűen sokszínűek és izgalmasak az evangéliumok :)
A történettudomány pár/sok kérdésben eltér a kanonikus Jézus-képtől. Az evangéliumok sok történész elemzője szerint Jézusban sokkal erőteljesebben jelen volt zsidó öntudata, mint aztán a keresztény légiesített Krisztusban ez átöröklődött. Látható – bárki, ha tüzetesen elolvassa annak egyértelmű lesz – hogy vannak ellentmondások, hangsúlybeli különbségek nemcsak az evangéliumok között, hanem még egyes evangéliumokon belül is. Az Evangéliumok, ahogy maga a Szentírás is, sokszoros kompiláció gyümölcse. Az utókor nemegyszer egymással feleselő szövegeket szerkesztett egybe, amelyek ugyanúgy a hagyomány részét képezték. Ez azonban nem von le a Szentírás értékéből, éppen annak elevenségét adja vissza, hogy az isteni örök igazság betűkbe nem zárható, az isteni lélek dinamikája nem adható vissza egy monoton szillogizmussal, ráadásul mi, emberek, akárhogyan is törekszünk, nem tudjuk visszaadni a maga teljességében a Szó nagy rejtélyét, de az ott bujkál minden sor között. Én szeretem a Szentírást. És szeretem a helyén kezelni.
Ebből az izgalmas egyvelegből ki tudjuk-e hámozni, hogy mi lehetett az „egy”, „a”, egyetlen, húsvér Jézus hozzáállása a más vallásúakhoz? Történészként csak feltételezéseket tehetek, hívőként viszont remélhetem azt, hogy választ kapok. A Szentírás ehhez egy matéria, de csak a Lélek által olvasva állnak bennem össze egésszé, és elevenednek meg előttem a mondatok.
Az én személyes, szerény, imádságos Írás-olvasásom alapján a véleményem az, hogy Jézus maga is alakult élete során (ez nem zárja ki az Ő isteni és messiási mivoltát). Ahogy elmélyült Isten-kapcsolatában, önismeretben és hivatása tudatában, úgy bontakozhatott ki előtte és tevékenységében is az igazság mind teljesebben. Nem tartom kizártnak, hogy pályafutása elején, vagy fellépése előtt a galileai, vidék zsidósághoz igazodva neki is elég markáns álláspontja lehetett a nem zsidókról, ami aztán folyton alakult és oldódott benne.
Történészek, tudósok garmadája a kereszténység nagy változását Szent Pálra keni, kvázi ezzel azt állítva, hogy Pál nagyobb formátumú történelmi szereplő volt, mint Jézus, és a ma ismert Jézust is valójában Pál alkotta meg. Én ezt elutasítom. És tehetem ezt azért is, mert számomra szilárd, sőt, történetileg is elismerhető tény!, hogy Jézus feltámadt, hogy a sírja üres. Jézus, aki él, nem engedte volna, hogy éppen születő mozgalmát egy farizeus térítse el! Tehát ahogy igaz az, hogy Jézus valaha szkepszissel fordult a más vallásúak felé, úgy az is igaz, hogy aztán az ő mozgalma a pogányok között terjedt el. És ne felejtsük el, a pogányok között nem a zsidó vallást terjesztette el a kereszténység, hanem egy újat, ami éppen azért is formálódott olyanná, amilyennek ismerjük, hogy arra a nem zsidó világ is fogékonnyá váljon.
A borítókép Henryk Siemiradzki Jézus és a szamáriai asszony című festményét ábrázolja, forrás: wikiart.org.
* * * * * * *
Ezen bejegyzés is egy posztsorozat része, amelyet a nagyböjt alkalmából indítottam. Arra teszek kísérletet, hogy 46 napon át mindennap konkrét politikai (de nem pártpolitikai!) témák mentén keressem azt, mi lehet Jézus álláspontja. Kizárólagosság nélküli töprengések, vállaltan gyarló és töredékes útkeresés, „az Úr arcának keresése”, ahogyan azt XVI. Benedek pápa írta A Názáreti Jézus című trilógiájában. Fogadjátok szeretettel, türelemmel, megértéssel. Imádkozzunk és gondolkodjunk együtt!
