Túl vagyok a posztsorozatom felén, és egy alapkérdést még fel se tettem: politizálna-e egyáltalán Jézus? Ez megint gondolatkísérlet, ráadásul Jézus személyiségére kérdezek rá, amitől még Nietzsche is (Renan Jézus könyvét kritizálva) eltiltotta volna a gondolkodókat. És ez egy „mi lenne ha” kérdésfelvetés, ami még történetietlen is. A fogódzót az evangéliumok jelentik, de ott ezt teljesen anakronisztikus felvetni. Jézus egy roppant hivatás, az emberi nem megváltására érkezett közénk, egy üzenetre adta fel egész életét, azt testesítette meg. 0-24 órában dolgozott, de személyi kiteljesedésére nem volt mód, hiszen elfojtatták életét. Az élete tökéletesen értelmet nyert, nem ezt vitatom el roppant teljesítményétől, de talán abban mindannyian közös állásponton vagyunk, hogy nem volt alkalma békés körülmények között élni életét. Meglátásom szerint a kereszténység hivatása az, hogy olyan társadalmat erjesszen és olyan életfeltételeket teremtsen, amelyek között Jézus békésen kiteljesedhetne, ha civilként élne közöttünk. Többszörösen veszélyes és ingatag kérdésfelvetés lesz ez, de arra fogom keresni most a választ, hogy milyen lenne közöttünk egy civil Jézus?
„Nehogy valaha szentségtelen kezekkel a történetek forgókerekébe nyúlj!” Szól Kölcsey felszólítása. Jézus személyiségét keresni is csak súlyos felelősség tudatában szabad és szeretetből. Ez egy érzékeny és ingatag téma, viszont azt vallom, hogy tét nélküli, hiszen Jézus személyisége nem normatív. Emberi személyében egyenrangú velünk, törékeny és egyedi, mint mindannyian, nem jó vagy rossz. Jézusnak is volt ízlése (van), ami nem jelenti azt, hogy ha valakinek másmilyen ízlése van, akkor ő elkárhozik. Van stílusa, ami felismerhetővé tenné (teszi) őt. Amikor Jézust keressük, és Jézus-képet alkotunk akár öntudatlanul is, van az az út, amikor valójában nem is egy húsvér embert keresünk, hanem egy ideált, néha saját eszményi énünket vetítjük ki. Nehéz is meghaladni saját világunkat. Van értelme keresni ezt akkor is, ha azt gondoljuk, hogy csak az evangéliumokból indulhatunk ki, és mélybúvárként alámerülünk a történelembe. De Jézus feltámadását elfogadva, erre személyes istenkapcsolatban is lehetőség nyílik, és én erre bátorítom olvasóimat.
Mi olvasható ki az evangéliumokból Jézus személyiségéről? A szinoptikus evangéliumokra fogok támaszkodni, mert azok történeti hitelessége erőteljesebb (a János evangéliuma is igaz, csak nem mint történeti forrás, hanem mint teológiai üzenet). Ez teljesen szubjektív. Szubjektív egyes mozzanatokról, mondatokról azt állítani, hogy hitelesek, és hogy nem mögöttes üzenetük van, hanem úgy öröklődött át, amint az történt. Én például ilyennek tartom azokat a leírásokat, amelyek arról szólnak, hogy Jézus titkolni szeretné messiási mivoltát. Egy percig nem kérkedett vele, hogy ki Ő, hatalmas teherként és felelősségként élte azt meg. Erről szól az igevers is, amikor Jézus azt mondja: „Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Annyira szorongok, míg be nem teljesedik.” (Lk 12, 50)
Másik momentum például az, amikor Jézus saját magát nevezi, rágalmazóit felhangosítva, „falánk, iszákos embernek”. Jézus szociális lény volt, nem ment ki a sivatagba, hanem a társadalom sűrűjében végezte tevékenységét.
Tisztelte a hagyományt. Hiába volt teljesen új víziója a helyes Isten-tiszteletről, alávetette magát a Törvénynek a hétköznapokban is. És nemcsak „a” Törvénynek, hanem a törvényeknek is, hiszen maga is befizette az adót.
A hagyományt tisztelte, de a konvenciókra nem volt, és talán nem is akart mindig tekintettel lenni. Legszűkebb tanítványi körét is nem egyszer meglepte, pl. a gadarai megszállott történetével, vagy amikor engedte, hogy lábát egy bűnös nő megmossa, vagy hogy vérszerinti családjához nem ragaszkodott különösebben.
Volt benne játékosság is. A gyermekeket példaként állította elénk, de például én a vízen járás történetében is ezt látom. Jó, én azon kevesek közé tartozom, akik ezt hiteles történetnek ismerik el (ha már hiszem, hogy létezik Isten, nem nagy lépés a vízen járást is elfogadni, a történet leírás számomra annyira meglepően részletes és pontos, ráadásul annyira hihetetlen, szerintem az evangelisták nem ragaszkodtak volna leírni ezt, ha nem történt volna meg). Súlyos felelősségként élte meg hivatását, de megtalálta benne az örömöt is, és olyan helyzetekben is „használta” különleges Isten-kapcsolatát (vagy kapcsolatát az Atyával), amikor arra feltétlen szükség nem lett volna.
Rugalmas volt, az irgalmassághoz ez hozzátartozik, ami úgy fest, hogy nem esett neki nehezére, de ehhez tartozik az is, hogy nem követelte meg tanítványaitól a szigorú vallásosságot. Ez mindig roppant felelősség, hiszen egy hívő számára szerettei lelkével játszik az, aki enged az előírásokból. Másrészről ez a bizalom jele is, bizalom az Atyában és bizalom a tanítványokban is.
De – szemben egy gyakori vélekedéssel – Jézus nem volt indulat- és szenvedélymentes, és még csak nem is törekedett az lenni. Nem csak a kufárok kiűzésének története szól erről, de a fügefa megátkozása is, vagy szívós vitája a farizeusokkal, legközelebbi tanítványait is azonnal letorkolta, ha szükségét érezte. Kifejezetten szenvedélyesnek mondható Jézus. Bibó István egyedi módon azt ragadja meg Jézusban, hogy maga hajlamos volt az erőszakosságra, ezért is csodálatos erőszakmentes tanítása, mert érte saját magával is hajlandó volt megküzdeni.
Nem volt idegen tőle a vita. És nem kerülte el azokat a helyzeteket, amikor színvallásra akarták kényszeríteni. A színvallás helyett azonban szeretett mindig ő tematizálni – az evangéliumok feljegyzései alapján legalább is.
Szerette a „nemzetét” (ez persze egy modern fogalom), a közösségét, amelybe született, közösséget vállalt vele, Jeruzsálem elsiratása is ezt mutatja, de ezt mutatja az is, hogy a próféták vállára állt, hiszen idézte őket. Színeváltozásába is a zsidóság két legnagyobb alakját vonta be, Mózest és Illést. A Templom megítélésében azonban, és rejtély, hogy mit is mondhatott pontosan, de úgy fest, nem osztozott zsidóságával, az Atyából neki sokkal többre volt szüksége, mint falakra.
Volt öntudata. Ezt jelzi az is, hogy elutasította, mikor szedett-vedett módon meg akarták koronázni, idetartozik az, amit elsőként említettem, hogy elutasította a hajbókolást, a méltó és komoly tiszteletet azonban elfogadta. És különösen az fontos momentum, hogy kikéri magának a Dávid fia címet! Dávid fia, ennél nagyobb elismerés kora zsidóság között nem kell, de ő mégis kevésnek és pontatlannak érezte, közvetlenül az Atyával akart Ő kapcsolatban állni (azt akarta, hogy ekként gondoljanak rá), és elutasította az esetleges közvetítőket.
Magánélet. Aki 0-24 órában dolgozik, annak épp magánélete nincs. Annyi jutott neki, hogy imádságban félrevonult. Roppant küldetésének sürgetésében éppen arra nem volt mód, hogy magánélete legyen. Elnézést, ha ez a felvetés blaszfémikusnak hat, egyáltalán nem annak szánom (ez nem túl nagy mentség), de én például nem tartom a házasságot teológiailag méltatlannak Jézushoz, egyszerűen roppant küldetése sürgetésében erre nem volt tér, idő és mód.
Félig történész, félig hívő értekezésem végén, találhatok-e arra a kérdésre választ, hogy milyen volna ma civilként Jézus? Ahogy az egész írás szubjektív, úgy a válaszom is az. Politizálni politizálna, de úgy érzem, nem politikusként tenné. Hatni inkább más módon akarna az emberekre, és tekintélyt szavainak nem jogcímek, hanem teljesítménye, életének hitelessége miatt akarna. Ha megadatott volna neki, vagy ha megadatna neki, hogy elvegyülve felebarátként éljen társadalmunkban, mindenképpen emberekkel foglalkozó szakmában tudnám elképzelni. Nagy a „kísértés”, hogy elemzőnek képzeljem el, elvégre ő Isten (az Atya) legtökéletesebb interpretátora. És aki interpretál, az maga is alakítja az eseményeket, ezt Török Gábor óta tudjuk :D Ráadásul a politikai elemzés olyan valami, ami fel tud támadni, ez a szakma passzol a legjobban Jézushoz :D
A fotót én készítettem, a názáreti Angyali Üdvözlet Bazilikában.
* * * * * * *
Ezen bejegyzés is egy posztsorozat része, amelyet a nagyböjt alkalmából indítottam. Arra teszek kísérletet, hogy 46 napon át mindennap konkrét politikai (de nem pártpolitikai!) témák mentén keressem azt, mi lehet Jézus álláspontja. Kizárólagosság nélküli töprengések, vállaltan gyarló és töredékes útkeresés, „az Úr arcának keresése”, ahogyan azt XVI. Benedek pápa írta A Názáreti Jézus című trilógiájában. Fogadjátok szeretettel, türelemmel, megértéssel. Imádkozzunk és gondolkodjunk együtt!
