Ha legendáriumaik történeti hitelessége alapján kellene sorrendbe tenni a nagy keresztény ünnepeket, akkor kicsit más sorrendet kapnánk, mint a liturgia szerint. Az első az húsvét, ez stimmel, de karácsony és pünkösd helyet cserélne.

A karácsonyi történetből a történeti hitelesség alapján elég kevés marad valós. Az tény, hogy Jézus megszületett, és születését méltán ünnepeljük, annak körülményei azonban nagyon mások voltak, lehettek, mint ahogy az évszázadok alatt köré szövődött a hagyomány. Nem Betlehemben született Jézus, angyali seregek megjelenéséről, pásztorok és távoli királyok imádásáról szó sem volt. Pünkösdnél viszont még az sem kizárt, hogy valóban a zsidó pünkösdre, a Savuotra Jeruzsálembe zarándokló tömeg előtt tartotta első evangelizációs beszédét Péter. A lángnyelvek megjelenése az opcionális, de a nyelvcsodát elfogadom (persze a történettudomány ebben néma marad), hiszen az az ünnep üzenetének egyik kulcsmomentuma.

Mai, modern tudományos világlátásunkban kivehetetlenné váltak a csodák. Gondolkodásunktól is idegen. Életünk, axiomáink, a világ megregulázására tett kísérletünk a természettudomány aktuális törvényein nyugszanak. Az univerzumot nem értjük és nem ismerjük ugyan, mégis ismerni vélünk alapvető törvényeket, amelyekkel az ún. csodák ellentétesek. A karácsonyi angyali seregeket én nem azért zárom ki, mert a tudománnyal ellentétes, babonákra nyitott világnézetből fakadna, hanem mert történetileg nem tartom hitelesnek. Jézus nem azért méltó a megváltó névre, mert születésére messze földről ismeretlen bölcsek és királyok zarándokoltak volna, nem állítólagos születési helye, sem nem a felcsendülő „dicsőség a magasságban Istennek” angyali kórus miatt, hanem húsvét miatt, és önmaga miatt. A kereszténység születésének pillanatától Krisztus születéséhez költött legendáriumnak mély üzenete van. A bölcsek látogatása, a jászoli körülmények (meglepő módon nem Jézus jász mivoltját hivatott igazolni…), a pásztorok hódolata, önmagában Betlehem „városa” (volt az pár ház), sok-sok fontos igazságot mond ki, amelyet így képi nyelvezetben érthetőbb megragadni, talán többet is mutat fel a valóságból, mint egy szűkszavú helyszíni riport. Keresztény vallásunk mégis a történelembe ágyazódik, így a történettudománynál csak többet mondhat, de azzal ellentéteset nem.

Jézus születéséről csak annyit tudunk, hogy megtörtént. Feltételezhetően Názáretben, olyan körülmények között zajlott, mint kortársaié, édesanyját valóban Máriának, apját Józsefnek hívták, aki ács volt. Nagy valószínűséggel testvérei is voltak. A Máriához költött legendárium talán kivétel nélkül költői igazságokat, sem mint történeti igazságokat tartalmaz. Nem történt angyali üdvözlet, Mária nem állt ott a kereszt tövénél, nem vétetett fel testtel a mennybe, az véleményes, hogy pünkösdkor jelen lett volna, a kánai történet sem valószínű, az viszont igen, ahogy Jézus édesanyjára pirít, hogy követőiből áll az ő családja. A Jelenések könyvének napba öltözött asszonya ismét csak szimbólum, Jézus édesanyjához semmi köze.

Ezek a történeti igazságok azonban nem jelentik azt, hogy az evangéliumok hazudnának. Teljesen más a céljuk, nem a modern történettudomány leíró szempontjai vezették az evangelistákat, akik közül egyedül Lukács az, aki bizonyossággal a saját magáról elnevezett evangélium szerzője (Márk és Máté szerzősége ellen sem szólnak érvek, csak azok a munkák inkább többek alkotása, Jézus tanítványa János viszont semmiképp sem lehetett a negyedik evangélium szerzője). Lukács saját vallomása alapján gyakorolt forráskritikát, bizonnyal számos történetet szelektálhatott ki, amelyek töredéke aztán az apokrif evangéliumokban öltött testet, történetileg leghitelesebbnek mégis Márk evangéliuma tartható, amely a legkorábbi, amely a legszűkszavúbb és egyébként legigénytelenebb is (galileai halászokból verbuválódó közösségként a kevésbé finom nyelvezet hitelesítő erővel bír).

Azon evangéliumi állítások, amelyek a történettudomány szemüvegén keresztül nem állják meg a helyüket, olyan teológiai igazságokat mondanak ki, amelyeket a szerzők és a hagyomány másként nem, de ekként meg tudott ragadni. Az Örökkévaló természete, mivolta, személyisége sejlik fel bennük, amely pontos szavakba öntése előtt leborul az emberi elme. Az üzenetek pontos megfejtése csak tökéletes istenismeretben a Szentlélek ihletése által adható meg, ami újra és újra arra kell emlékeztessen bennünket, hogy a Szentírást tilos riportkötetként értelmezni, imádságos olvasás nélkül igazságai nem tárulnak fel előttünk. Ahogy Jézust nem Emmanuelnek hívják, mégis ő a megváltó, Betlehemben sem kellett születnie ehhez. Az angyali üdvözletet a kritikusabb katolikusok is elfogadják, hiszen ha történt feltámadás, miért ne történhetett volna angyali üdvözlet, és történni valóban történhetett, azonban én Jézus édesanyjának kitüntetett üdvtörténeti szerepét tagadom történészként anélkül, hogy a katolikus Mária-tiszteletet rossz dolognak tartanám. A katolikus Mária-tisztelet egy klasszikus példája annak, ahogy a gyarló és véges emberi elme gyermekként az isteni igazságok hatalmas polcaira nyújtózkodva morzsákat emel le onnan, morzsákat, amelyek azonban gazdagabbá teszik mind a keresztény felekezeteknél (nem anyagi értelemben véve gazdagabbá, még ha egyre fogyatkozó mértékben ugyan, de úgy is az).

Pünkösd története Lukácstól maradt ránk, végeredményben azonban mind az evangéliumok és az egész Újszövetség a pünkösdi lelkület gyümölcse. (Ha már nekiálltam kiszálazni a történeti igazságokat, az ó-újszövetség elnevezés tévesen azt sugallja, mintha az Örökkévaló zsidósággal kötött szövetsége meghaladott lenne, pedig az örök, miként Isten is. Szövetségei is örök időkre szólnak.) Amikor tavaly a nagyböjti posztsorozatomban a Jézusról ismert történeti tényeket vettem csokorba, akkor kezdtem új szemmel nézni pünkösdre is. Az evangéliumokban olvassuk a tanítványok számos értetlenkedését, bátorságuk is más volt pünkösd előtt és után, ahogy nagypénteken magára hagyták Jézust. Sokat, avagy morzsákat értettek belőle, de egész alakját, hivatását, nem. Az emmauszi történet szól erről a leggyönyörűbben. Utólag világos, ki Jézus, mint a nap, de pünkösdnek köszönhetően vált világossá, álltak össze egy egész történetté a mozaikkockák. A pünkösdi rádöbbenés, Szentlélek-keresztség szülte meg a ma ismert Jézus Krisztus képet. A történeti húsvér Jézus nyersebb, szárazabb, kevésbé érthető volt a tanítványok számára, de a Szentlélek ihlete új értelmet adott élményeiknek.

Pünkösd tényleg az egyházról szól, az egyház születésnapja, Jézus munkájának gyümölcse. Létezik a keserű mondás, hogy Jézus Isten országáról beszélt nekünk, erre megkaptuk helyette az egyházat… Az egyház azonban nem intézmény, nem hivatal, még csak nem is rítus. Az egyház nem mennyiség, nem osztható, az egyház közös ihlet, szólhatnánk József Attilával (ő ezt a nemzetről írta). Az egyházról XVI. Benedek pápa elmélkedett úgy, hogy egy személy, egy nő, egy anya. Valóban több pusztán a tagok összességénél. Jézus és az egyház kapcsolata hitünk egyik leggyönyörűbb titka, amely rejtelmeit folyton kutatnunk kell. Megejtően vall erről a kapcsolatról az Efezusiakhoz írt levélben Pál. Fontos megjegyezni, hogy az ő irataiban még nem fedezhető fel a születő Mária-tisztelet, de ott van ez a különleges Jézus-egyház kapcsolat, amely tehát ősibb.

Mától pedig pünkösdhétfőn Máriát, mint az egyház anyját ünnepeljük. 1980 óta a loretói litániában már jelen van ez a megszólítás, a szimbólum gyökere pedig a János evangéliumából származik, amikor az Úr Jézus Jánost Máriára, Máriát pedig Jánosra bízza. E képet az egyház jelenleg úgy értelmezi, hogy Jézus édesanyjára bízta tanítványai közösségét, saját édesanyját pedig tanítványai közösségére. Mária itt azonban ugyanúgy szimbólum, mint szerte az újszövetségi szövegekben. Kit szimbolizálhat Mária? Jézus származását, a zsidó népet? Gyönyörű volna. Jézus saját tanítását? Mindaz, amit elmondott, a tanítványokra hagyatik, így a tanítványokon a roppant felelősség, hogy Jézust megismerje a világ. Így is értelmezhető. Bizonyára sok-sok felvetés lehet még, amely ott dereng a János evangéliumában szereplő fontos történetben (amely olyan formájában nem történhetett meg, hiszen se János, se Mária nem volt ott a kereszt tövében a szinoptikus evangéliumok szerint).

XVI. Benedek Máriával azonosítja az egyházat, ma azonban Máriát az egyház édesanyjaként ünnepeljük. Itt rátapinthatunk arra az izgalmas kettősségre, ami a Máriáról szóló katolikus szenthagyományban jelen van. Bizonyára ezer és ezer, de két fontos Mária-kép van az egyházban, az egyik, a történetinek aposztrofált Mária-kép, amely lehetőleg a leginkább ragaszkodik a kanonikus szövegekhez, és amely a protestánsokéval is megegyezhet. A másik Mária-kép az évszázadok, évezredek alatt homályosan körvonalazódó, jelenéseken át tovább szőtt, elmélkedésekben újra és újra megkomponált, napba öltözött asszony, esthajnalcsillag, akit misztikus látással Benedek pápa azonosíthatott az egyházzal. Vajon szenthagyományunkon keresztül a Szentlélek kiről akar mesélni nekünk?

A borítóképen a hagyomány szerinti utolsó vacsora terme látható. A hagyomány szerint az utolsó vacsora termében, a felházban történt a tanítványok Szentlélek keresztsége, amely után Péter a zarándoktömeg előtt kezdett evangelizálásba. A napjainkban működő Felház is innen kapta a nevét. A fotót én készítettem.