Az elmúlt napokban a figyelmemet az egyházi parancsok és a polgári törvények kapcsolatára helyeztem, ezért ma az állam és az egyház szétválasztásával foglalkozom. Kis történeti áttekintés után egy kevésbé tárgyalt szempontból vizsgálom, miért is fontos az egyház államtól való függetlensége.

A politikai katolicizmus jellemzésébe beleírtam, hogy ellenzi az állam és az egyház szétválasztását, ami azt sugallja, hogy az egyház érdeke azzal ellentétes. Valóban? Sokat elmond erről a kérdésről, ha megvizsgáljuk a Rákosi- és a Kádár-rendszer egyházpolitikáját, amiről az összegezhető, hogy sose függött annyira az államtól az egyház, mint akkoriban. De pillantsunk a történelembe is, a nagy invesztitúraharc is éppen arról szólt, hogy az egyház megálljt akart parancsolni az állami beavatkozásnak. (Stop Állam!)

VII. Gergely és IV. Henrik küzdelmei a keresztény társadalom feletti hegemóniáról szólt, de azért nehéz elvonatkoztatnom attól a felvetéstől, hogy az egyházi hatalom kiterjesztésének (hierokratikus) célkitűzése végeredményben a világi hatalom túlterjeszkedését akarta megakadályozni. (Óh, megboldogult középkor tanulmányaim!) Ez volt-e a mögöttes szándék vagy sem, végül ez a küzdelem alapozta meg az állam szekularizációját, amiért én – annak ellenére, hogy hívő katolikus vagyok vagy éppen azért – hálás vagyok.

Ebben a kiélezett, hosszas, évtizedekig, évszázadokig tartó vitában (nem zajlottak akkoriban még olyan pörgősen az események, mint manapság, a megosztás egy kattintása helyett kódexmásolók tevékenykedtek… mai ésszel alig felfogható tempó különbség ez) egyes evangéliumi szakaszok súlyánál messze több idézettséget értek el. Ha Jézus tudta volna – vagy Lukács –, hogy egy jelentéktelennek tűnő félmondat micsoda közéleti irodalmat és késhegyre menő vitát eredményez, sose íratott volna le az a megjegyzés Jézus elfogatásának éjszakájáról, hogy „>Uram< – mondták –, nézd, van itt két kard!< Erre csak annyit mondott: >Elég.” (Lk 22, 38) Ebből a minipárbeszédből vezették le azt, hogy bizony az egyházi és az állami hatalomnak külön kell működnie egymástól, de mindkettőre szükség van – vagy éppen az ellenkezőjét bizonyították vele. Virális egy igeszakasz volt, ami századokig elkísérte a középkori „közbeszédet” (a közbeszéd az lehet, hogy az akkori körülményekhez mérten túl modern fogalom).

Az egyház akkor volt a legboldogabb, ha jogilag a legkevésbé függött az államtól, ámde politikai befolyásra mindig törekedett. A liberális katolikusság 19. századi eszméje a „szabad egyház a szabad államban” évszázadokkal előtte elképzelhetetlen lett volna, és elsősorban a világi, politikai hatalom önkorlátozó képességének a hiánya miatt. Igen, különösen a katolikus egyház megragadott minden alkalmat, hogy pozícióját őrizze, de számomra nem kérdés, hogy melyik irány szolgálta az egyház érdekét. Sok katolikus uralkodó képzelte már magáról az évszázadok során azt, hogy valójában ő az egyház igazi patrónája, és országa püspökségének a római pápa helyett inkább a királyhoz kellene hűségesnek lennie. Végül mindig a világegyház nyert, és ehhez kell különösen az egyház államtól való függetlensége.

A katolikus egyház, nevében őrzi az egyetemesség igényét, nem nemzeti egyházakból áll, hanem egyházmegyékből. A szovjetizált hatalmak rengeteget mesterkedtek azon, hogy a pápától elszakítsák a részegyházakat, de ez sehol nem történt meg, olyan kínkeserves erőlködés, mint volt a békepapság, egyértelműen lejáratta magát a hívek előtt. Ma ebben kicsit más a helyzet, sokan jobb katolikusnak tartják a református miniszterelnököt a római pápánál, holott a katolikus egyházban ez nem szimpátia kérdése. A katolikus egyház különleges kegyelme az egységben rejlik. Korokon és kontinenseken átívelő nagy asztaltársaság vagyunk, amely kincs megőrzéséhez az intézményes egyház függetlensége a politikai hatalomtól nélkülözhetetlen.

A borítókép Benczúr Gyula Vajk megkeresztelésének vágott verzióját ábrázolja, a forrás: privateuniverse3.wordpress.com.

* * * * * * *

Ezen bejegyzés is egy posztsorozat része, amelyet a nagyböjt alkalmából indítottam. Arra teszek kísérletet, hogy 46 napon át mindennap konkrét politikai (de nem pártpolitikai!) témák mentén keressem azt, mi lehet Jézus álláspontja. Kizárólagosság nélküli töprengések, vállaltan gyarló és töredékes útkeresés, „az Úr arcának keresése”, ahogyan azt XVI. Benedek pápa írta A Názáreti Jézus című trilógiájában. Fogadjátok szeretettel, türelemmel, megértéssel. Imádkozzunk és gondolkodjunk együtt!