Tegnap ígértem, hogy ma az Európai Unióról írok, de a dátumról megfeledkeztem. Február 25-e van. A kommunizmus áldozatainak emléknapja. Méltatlan volna az áldozatokhoz, ha a mai nap a kommunista ideológiát állítanám mérlegre, így az emlékezetpolitikáról fogok írni.

Amikor eldöntöttem, hogy ebbe a posztsorozatba fogok, az elsők között merült föl bennem ez a téma, amit nagyon fontosnak tartok, és magam is sokat foglalkoztam már vele. Aktív politikai szerepvállalásom igazából ehhez a témához kötődik. Emlékezetpolitika, kiengesztelődés. És amikor készültem erre a posztra, engem is meglepett, hiszen azt hittem, hogy ez a téma is az evangélium vakfoltja lesz, de találtam vonatkozó igeszakaszt egyenesen Jézustól! Máté 23, 29-32: „Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! A prófétáknak sírboltot építtek, az igazak síremlékeit feldíszítitek, s azt mondjátok: Ha atyáink idejében éltünk volna, nem lettünk volna részesek, mint ők, a próféták vére ontásában. Ezzel magatok is megvalljátok, hogy a próféták gyilkosainak vagytok a fiai. Töltsétek csak be atyáitok mértékét!”

Örömömre szolgál, hogy bizony ebbe nemcsak én hallom bele az emlékezetpolitikai élt, hanem más írásolvasó is. E szavak értelmezése azonban mindig kihívást jelentett a számomra. Utána olvastam, mások hogyan emésztették, és Jézus nagyszerűsége, éleslátása, kifinomultsága… még sok rajongó jelző… rajzolódik ki. Szép ez tőlem, porszemként, hátba veregetnem az Úristent, hogy „jól mondod”. De nekem mégis olyan szívem van, így alkottatott, hogy gyönyörűnek tartom az Úr Jézust, elbűvöl és lelkesít az, amit mond.

És hogy itt mit mond? Teológusok vállára állva értelmezem Jézus szavait. Jézus azt kifogásolja, hogy nemzedéke elismeri az elődökkel való folytonosságot, mégis kortársai önhitten kijelentik, mi nem követnénk el ugyanazt a bűnt! Mire alapozva?

Kemény beszéd, mint Jézustól máskor is. És saját keserű élményem jut az eszembe. 2016-ban Izraelben laktam fél évig (amiért mondhatatlanul hálás vagyok).* Az volt a feladatom, hogy a helyi magyar közösséget szervezzem, és örökségét ápoljam. Sok csodálatos emberrel ismerkedtem össze, amiért szintén nagyon hálás vagyok. A magyar közösséggel való ismerkedésem jegyében eljutottam Limanba is, egy pici faluba Nyugat-Galilea legészakibb pontján. Ami harmadrészben magyar alapítású! Viszonylag kevesen tudjuk, tudják itt a Kárpátok alatt, hogy nem olyan messze, de nem is olyan közel, Izraelben magyar alapítású falvakba és városokba botlani… ha már elindítottam ezt a blogot, lehet, hogy fogok írni izraeli élményeimről is, hiszen nagy örömmel mesélek róla, és van miről.

De térjünk vissza a témámhoz. Ebben a magyar alapítású faluban a kedves idegenvezetőm elvitt egy idős bácsihoz, aki a család jó kedélyű barátja, jókat nevettek vele mindig gyermekkoruk óta. Arra gondoltam, majd egy kicsit habókos, magyarul törve beszélő bácsival váltunk majd pár illedelmes szót. Hát hogyne… Amikor betoppantam hozzájuk, Robert éppen Morus Utópiáját olvasta magyarul. De örömmel olvas franciául, angolul, héberül is. Aztán hosszan beszélgettünk, és nagy élmény volt a számomra, ahogy megmenekülése történetét elmesélte, és sok gondolatát osztotta meg velem. Megérintett, hogy bizalmat szavazott nekem. Annak az országból érkező idegennek, amelynek nyelvén ma is klasszikus irodalmat olvas, de amely majdnem elpusztította egész családját. De volt a beszélgetésünkben egy pillanat, amire örökre emlékezni fogok, addig még sose éltem át ilyet. Robert, mielőtt beszélgetésbe kezdtünk volna, fel akart tenni pár kérdést, köztük azt, hogy mit tettek őseim a vészkorszak idején. Elnémultam. Sok panelem van már kérdésekre, sok kérdésre vagyok kész álmomból ébresztve is válaszolni. De erre nem voltam. Hebegtem-habogtam arról, hogy a dédapám a fronton biciklizett át a szomszédos településre segítséget nyújtani egy megmenekült zsidó családnak. Ami igaz, de nagyon kevésnek, avagy irrelevánsnak éreztem. Az igazi válasz az, hogy semmit. Ami mondjuk abból a szempontból jobb, hogy nem jelentettek fel senkit, nem tapsoltak senki halálához, de nem is tettek semmit. Ha rosszat tettek volna, az se vonatkozna rám, de az igazi kérdés nem ez. Csak remélni tudom, hogy én a helyzetükben nem tettem volna rosszat, és arról pedig főképp csak álmodozhatok, hogy embermentő lettem volna! Bár, óh… És abban a helyzetben igazából nincs „jó” tett. Jó az lenne, azonnal megakadályozni az őrületet, a gonosztevőket is megmenteni önmaguktól. Sokszor megfordul a fejemben az is, hogy bár a vagonokra szállhattam volna én is, de hát ki gazdagodott volna azzal?

Egy szó mint száz, igaza van Jézusnak (milyen meglepő), és eddig a beszélgetésig ezt nem éltem meg. Nem állíthatom egyszerre azt, hogy én büszke utóda vagyok ugyan őseimnek, de hibáik azok idegenek tőlem. Én is belőlük vétettem! Erényeik, sikereik itt csörgedeznek az ereimben, de átkaik és bűneik is! Csak remélhetem, hogy háborúságaikat békévé oldja az emlékezés…

Az emlékezés, amely tehát nem lehet sem bűnbakképző, sem önfelmentő. A kiengesztelődést kell keresni annak a szilárd beismerésével, hogy mindannyian gyarlók vagyunk, mindannyian a megváltás kegyelmére szorulunk. És mindannyian arra vagyunk hivatva, hogy kevesebb átkot, és több áldást hagyjunk magunk után örökül.

Áldás az áldozatokra, áldás az emlékezőkre, áldás mindannyiunkra!

A felső fotót a hódmezővásárhelyi (...) Emlékpontban készítettem. Az alsó pedig a limani látogatásomról készült.

* Nem tartozik a cikkemhez, de ha már először megemlítem a most indult blogomon, fontosnak tartom megjegyezni, hogy ezt az ösztöndíjat a kormányzattól kaptam 2016-ban. Sokan vannak, akik felhánytorgatják, hogy a kormányzatnak nem hálálom ezt meg. Úgy hiszem, hogy éppen azzal hálálom meg ezt az ösztöndíjat, hogy továbbra is - legjobb tudásom szerint - az ország javát keresem.

* * * * * * * *

Ezen bejegyzés is egy posztsorozat része, amelyet a nagyböjt alkalmából indítottam. Arra teszek kísérletet, hogy 46 napon át mindennap konkrét politikai (de nem pártpolitikai!) témák mentén keressem azt, mi lehet Jézus álláspontja. Kizárólagosság nélküli töprengések, vállaltan gyarló és töredékes útkeresés, „az Úr arcának keresése”, ahogyan azt XVI. Benedek pápa írta A Názáreti Jézus című trilógiájában. Fogadjátok szeretettel, türelemmel, megértéssel. Imádkozzunk és gondolkodjunk együtt!