Ma a szentmisében a Tízparancsolat volt az olvasmány, és mivel tegnap és tegnapelőtt az egyházi és a polgári törvények kapcsolatáról írtam, ma azzal fogok foglalkozni, hogy miért nincs benne az alaptörvényünkben, és hogy egy kereszténydemokratának kellene-e ezért küzdenie.
Egy apró esetet szeretnék bemutatni a ’90-es kampányból, de ahhoz, hogy szövegkörnyezetbe kerüljön, kicsit írnom kell az egyház helyzetéről is. Az 1990-es országgyűlési választásokon a Kereszténydemokrata Néppárt önállóan mérette meg magát (ez így volt 1998-ig), és a kampányban helyi szinteken az egyház a plébános személyétől függően segítette a párt kampányát.
Erre nem volt központi utasítás a klérus részéről, ahogy erre most sincs, tényleg fontos kiemelni a helyi plébános esetleg a püspök szerepét. A hódmezővásárhelyi kampányban sokat emlegetett Németh László felszólalása mögött fontos látni azt, hogy a plébános egy olyan egyházmegyében korteskedett nyíltan a szentmise keretén belül a Fidesz-KDNP jelöltje mellett, ahol az egyházmegye élén is egy, a kormányhoz közel álló püspök áll. Pártpolitikailag kevésbé markáns püspök vezette egyházmegyében talán kisebb az esély ilyen nyilvános agitálásra.
1990-ben még teljesen új helyzet volt. A klérus lassan adaptálódott a változáshoz, helyi szinten ez aktívabban megtörténhetett, de fontos látni azt is, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal, amelyet egyházüldözésinek is becéztek, csak 1989 júniusában szűnt. Az ÁEH egyike volt azon szerveknek, amelyek a legfontosabbnak érezte saját tevékenységét, és még ’89 tavaszán sem számított arra, hogy pár hónapon belül jogutód nélkül szűnik meg. Az egyház fogva volt, közösségszervezésre csak konspirálás útján volt mód a Kádár-rendszer finisében is. Generációk nőttek fel demokratikus és szabad vallásgyakorlói szocializáció nélkül, amelynek hatása még ma is érződik, és biztos vagyok abban, hogy a Németh Lászlóéhoz hasonló kiállások mögött is ez áll.
És akkor kanyarodjunk vissza a helyi esethez az 1990-es kampányból. Az egyik vidéki plébánián a KDNP-s országgyűlési képviselő-jelölt lehetőséget kapott a plébánostól, hogy a szentmise után bemutassa magát és pártját. A plébános úgy konferálta fel őt, hogy „pártkönyve a Biblia, programja a Tízparancsolat”. Ezért írtam a kis történeti áttekintést, mert egy szabadságban szocializálódott, pláne egy, az állam és az egyház szétválasztására érzékenyen ügyelő állampolgár számára ez botrány. Egy kereszténydemokráciáról tanult hívő állampolgár számára pedig balgaság. Nem kétlem, hogy ilyen mondatok ma is elhangozhatnak, de talán ma már kisebb eséllyel, és én azt továbbra is a múlt adósságának tartom.
A Tízparancsolat nyugati civilizációnk alapköve, olyan normákat és gátlásokat vázol fel, amely jelen vannak a közgondolkodásban és jogrendszereinkben. Az 1789-es emberi és polgári jogok nyilatkozata a Tízparancsolatot imitáló ábrázolást kapott. Bár vitatottan, de számos amerikai bíróság területén található Tízparancsolat-dombormű. Vallástalan állampolgár társainktól pedig rendre hallani, hogy a Tízparancsolat erkölcsi útmutatásával tökéletesen egyetértenek. Legutóbb 2010-ben, az alaptörvény fogalmazásának idején merült fel, hogy hivatkoznunk kellene a Tízparancsolatra, amit a Mazsihisz kezdeményezett. Ez végül nem történt meg, de jogrendszerünkön kimondatlanul is ott van a Tízparancsolat lenyomata. És itt nemcsak a klasszikus tiltóparancsolatokra gondolok, hanem a generációk egymás iránti felelősségvállalására is, amely a 4-ik parancsolatból vezethető le.
A „ne ölj”, „ne lopj”, „ne tégy hamis tanúságot” tiltások mellett azonban olyan, a mai füleknek már furcsábban hangzó parancsolatok is vannak, mint az „egy Istent imádni”, az Isten-káromlás tilalma vagy épp a szombat megszentelése, amiről posztsorozatomban esett már szó. A házasságtörés jogi tiltása is komoly kérdéseket vetne fel, a 10-ik, „ne kívánd” kezdetű felszólítás törvénybe iktatása pedig végképp kivitelezhetetlen volna.
Még egy közelmúltbeli megszólalást szeretnék felidézni Balog Zoltántól, aki szerint Jézustól kaptuk a Tízparancsolatot. A szentháromságtan szerint ez az állítás tartható, de történetileg természetesen nem, és vallásunk fő üzenete szempontjából is kérdéseket vet fel. Hallgassunk oda a János evangélium prológusára (tehát Újszövetségünk egy kiemelt szakaszára): „Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk.” (Jn 1, 17) Jézus a hegyi beszédben a Tízparancsolatnál is magasabb mércét állít elénk: szeressük ellenségeinket is, hogy ha kér valaki tőlünk valamit, annak kétannyit adjunk, kenyérrel dobjuk vissza, ha kővel dobnának meg, és így tovább. Ezzel Jézus egyértelművé teszi, hogy a Tízparancsolat csak a minimum. A rossz elkerülése még nem tesz minket jó emberré ugyanúgy, ahogy a kudarckerülő kevésbé sikeres, mint a sikerorientált. Ha egy kereszténynek csak a Tízparancsolat lenne zászlajára tűzve, akkor azonnal hangolja újra istenkapcsolatát.
Egy kereszténydemokrata pártnak tehát nyilván nem lehet pártprogramja a Tízparancsolat, hiszen annak a lényege az, hogy csak egészében lehet elfogadni, belőle szemezgetni nem lehet. És egy kereszténydemokrata program ihletettségében a Tízparancsolatnál is magasztosabb eszmény felé tör.
A fotó az ucg.org-ról származik.
* * * * * * *
Ezen bejegyzés is egy posztsorozat része, amelyet a nagyböjt alkalmából indítottam. Arra teszek kísérletet, hogy 46 napon át mindennap konkrét politikai (de nem pártpolitikai!) témák mentén keressem azt, mi lehet Jézus álláspontja. Kizárólagosság nélküli töprengések, vállaltan gyarló és töredékes útkeresés, „az Úr arcának keresése”, ahogyan azt XVI. Benedek pápa írta A Názáreti Jézus című trilógiájában. Fogadjátok szeretettel, türelemmel, megértéssel. Imádkozzunk és gondolkodjunk együtt!
