Mi az egyház? Ha egy kérdésnek nem szabadna a politika asztalára tartoznia, akkor ez az. A politika nem kompetens, csak a hívek, csak az állampolgárok és csak az egyházak. Összekuszálódott azonban a huszadik században az állam és az egyház, és így legfeljebb csak sokára lehetséges olyan szabad és politikafüggetlen szabályozás, mint mondjuk Amerikában. Írtam már arról, hogy az irányelvem “szabad egyház a szabad államban”, mit jelentene ez a jog és a finanszírozás szintjén?

A mostani téma is olyan, amiről biztos voltam, hogy írni fogok. És ha már tegnap értekeztem a szembenállásról és a gyűlölködésről, akkor most fogok írni a gyűlöletbeszéd szabályozásról. Sokszor leírtam már, hogy nem hiszek benne, sőt, károsnak tartom, ha a törvények betűjével szeretnénk pótolni az élő hagyományt, a megfelelő lelkületet. Ha büntetjük például a holokauszt tagadását, attól nem lesz kevesebb holokauszttagadó, legfeljebb körmönfontabban fognak fogalmazni. Az amerikai, a teljesen szabadjára engedő út vagy a kontinentális szigorúbb szabályozás a keresztényibb? Nem biztos, hogy van rá válasz, a saját véleményem fogom leírni.

Együttműködni az ördöggel. A jogi elégtétel mellett ez is a hét egyik nagyot menő kifejezése volt. És ezzel Karácsony Gergely a teológia érdekeltségi területére lépett :D Attól még, mert valakivel nem értesz egyet, azért ne „ördögözd le” rögtön, különben tiéd a napi Németh Sándor-díj. Az említett lelkész egyébként Karácsonynál kivételesen szolidabban nyilatkozott Vona Gáborról, ördög helyett Odüsszeuszhoz, ki sok fele bolygott, hasonlította a jobbikos pártvezért. Kihez hasonlítaná akkor Orbán Viktort? Ajaj, jobb, ha erre a kérdésre inkább nem válaszol, mert így megmentjük Németh Sándort egy blaszfémiától… Szóval mai írásomban arra a kérdésre keresem a választ, hogy milyen keretei lehetnek a politikában az együttműködésnek. Krisztusi szemmel nézve a politikára, szabad-e együttműködni az ördöggel?

29 évvel a rendszerváltás után is kampánytéma lehet még az ügynök ügy. Mondhatjuk, hogy a kampány csúnya, csak hogy itt hivatalos levéltári papírokkal állunk szemben. A kormánymédia kampánytól függetlenül nap mint nap feketít be embereket, mondta azt Sorosról, hogy megölte az anyját, írta azt Hadházy Ákosról, hogy az ő „áldozata” meghalt, addig itt tényekkel állunk szemben: Szita Károly, Kaposvár polgármestere rokonairól is önként, „hazafias” buzgalomból jelentett. Kiket védünk az ügynökakták takargatásával?

Fogynak a nagyböjti, szigorú böjtös péntekjeim, a maival együtt már csak három van. Az egyik legsúlyosabb és érzékenyebb témát választottam mostanra, és ez az eutanázia. A héten sokat írtam erőszakról, erőszakmentességről, szó esett a halálbüntetésről is, amely cikkben már megemlítettem az eutanáziát. Cinikusan, kritikusan fogalmazva az eutanázia része annak a „szentháromságnak” (abortusz-meleg házasság-eutanázia), amellyel a katolikus értelmiség egy markáns csoportja a közbeszédet próbálja tematizálni, teljesen hibás és téves módon. Stratégiailag ez olyan bölcsességre vall, mintha az iskolában a tanár nem a gondolkodás szeretetét és a tanulással elérhető kincseket domborítaná ki, hanem az esetlegesen elvégzetlen házi feladat megtorlására koncentrálna.

Miről másról írhatnék ma, mint a sajtószabadságról? Orbán Viktor megkönnyítette a dolgomat mai felháborító beszédével. Azok után, hogy Grósz Károlyt megszégyenítő módon erkölcsi, politikai és jogi elégtételt hirdetett ellenfeleinek a választások utánra, én többet nem szerénykedek, és vállalom, hogy szerintem a názáreti Jézus ostorral kergetné el őket a hatalomból, és különösen azért, mert gyűlöletkeltő politikájuk közben nem átallnak a kereszténységre és a szeretetre hivatkozni. A CÖF-öt kell, hogy idézzem: nem érdemelnek több esélyt! Azért írom ezt, mert a szabad sajtó helyzete a legaggasztóbbak közé tartozik ma Magyarországon. Itt nincs átmenet. Valaki vagy elutasítja azt a kormányt, amelyik a sajtóval ezt képes művelni, vagy számára nem érték a kiegyensúlyozott, hatalomtól független, sokszínű média.

Kissé spoilergyanús Jézus erőszakmentességéről szóló cikkek után a sorkatonai szolgálattal kapcsolatos álláspont keresését beharangozni… De máris új fénytörést kap a téma, ha eszünkbe jut az az ország, ami ma is otthona Jézusnak, és ahol ma is nagy politikai viták tárgya a kötelező katonai szolgálat: Izrael. Izraelben persze nem azért vitatkoznak, mert eltörölnék – bár volna béke, hogy a sürgetettség megszűnjön –, hanem hogy a vallásos ortodoxia vállaljon-e szolgálatot vagy sem. A rendszerváltás előtt kicsiben nálunk is zajlott ilyen vita, csak itt ez csúnyább volt a pártállam torz működéséből fakadóan. Kereszténydemokrataként álmodozzunk-e a kötelező sorozásról? (Most, hogy a sorozásról kell írnom, rá kell döbbennem, hogy egy új szóval ajándékozta meg a magyar szókincset az elmúlt időszak pártpropagandája, és nehezemre esik a sorozást ettől függetlennek hallanom.)

Az elmúlt napokban sokat emlegettem Jézus erőszakmentességét. Mindenképpen terveztem, hogy írok erről a kérdésről, ezért írok most: lehet-e keresztényként pártolni a halálbüntetést?

Nagyon bennem van a Hídemberből az a pár képkocka (nem áll a szívemhez közel az a film, de ez a pár képkocka a tendenciózusságától független), amikor gróf Battyhány Lajost kivégzik. Talán a valaha volt kivégzési rendet jelenítették meg benne. Kegyelemért könyörög a pap, amire a kivégző osztag parancsnoka azzal válaszol: Istennél a kegyelem! Azt legfeljebb magában tehette hozzá a kivégzést elrendelő hatalom, hogy bizony az ítélet is Istennél van az ártatlanok véréért…

Túl vagyok a posztsorozatom felén, és egy alapkérdést még fel se tettem: politizálna-e egyáltalán Jézus? Ez megint gondolatkísérlet, ráadásul Jézus személyiségére kérdezek rá, amitől még Nietzsche is (Renan Jézus könyvét kritizálva) eltiltotta volna a gondolkodókat. És ez egy „mi lenne ha” kérdésfelvetés, ami még történetietlen is. A fogódzót az evangéliumok jelentik, de ott ezt teljesen anakronisztikus felvetni. Jézus egy roppant hivatás, az emberi nem megváltására érkezett közénk, egy üzenetre adta fel egész életét, azt testesítette meg. 0-24 órában dolgozott, de személyi kiteljesedésére nem volt mód, hiszen elfojtatták életét. Az élete tökéletesen értelmet nyert, nem ezt vitatom el roppant teljesítményétől, de talán abban mindannyian közös állásponton vagyunk, hogy nem volt alkalma békés körülmények között élni életét. Meglátásom szerint a kereszténység hivatása az, hogy olyan társadalmat erjesszen és olyan életfeltételeket teremtsen, amelyek között Jézus békésen kiteljesedhetne, ha civilként élne közöttünk. Többszörösen veszélyes és ingatag kérdésfelvetés lesz ez, de arra fogom keresni most a választ, hogy milyen lenne közöttünk egy civil Jézus?

„Hogyan viszonyul(na) Jézus az iszlamizációhoz? Érdekes kérdés. Nyilván a kérdés érdekességét nem az adja, hogy elutasítja-e vagy sem, mert az nem kérdés, hanem hogy milyen stratégiát választana.” Vetettem fel tegnap. Tegnap arról értekeztem, hogy a Szentírásból ehhez a kérdéshez kapunk-e fogódzót, mennyi a reményünk a pontos válaszra, és elidőztem azon a tényen is, hogy Jézus halála után 2000 évvel ezek a kérdések egyáltalán felmerülnek még. Mostani írásom elején leszögezem azt, amit tegnap nem említettem meg. Az iszlamizációval kapcsolatban nem pusztán az a kérdés, hogy miként viszonyuljunk egy másik valláshoz, hanem annak erőszakos terjesztéséhez miként.