Ma köszöntött be Purim ünnepe, a zsidó farsang, avagy a zsidó közösség megmenekülésének az ünnepe, illő, hogy most foglalkozzak az Izraellel való kapcsolat kérdésével. Erről a témáról (ismét) nem lehet azt mondani, hogy én ráncigálom hozzá Jézust, hiszen komplett keresztény gyülekezetek építik identitásukat az Izrael-szeretetre. Ezeket a gyülekezetek hallgatva azonban marad-e még kérdés? Az anticionizmussal kapcsolatban nincs kérdés, az vállalhatatlan. De Izraelt (ahogy Magyarországot is) ezer és ezerféleképpen lehet szeretni, van, aki Stop Sorossal teszi, van, aki Welcome Palestinians feliratokkal.

Szombaton írtam arról, hogy történelmi fejleményeket tekintve ha ma is történeti személyként volna jelen Jézus, akkor (szerény véleményem szerint) izraeli és vatikáni állampolgársága lenne. Tegnap pedig arról elmélkedtem, hogy egyáltalán „berángathatja-e” egy politikus Istent a közéletbe. Azért összegzem ezt a két posztot most, mert ma (végre) az Unióról fogok írni, és az előbbi kettőre is alapozhatok. Úgy látom, és úgy gondolom, hogyha valami kézzel fogható adományt keresünk, amit a kereszténység (az egyház társadalmi tanítása, a kereszténydemokrácia) adott a politikának, akkor az éppen az Európai Unió.

Az Európai Unióról szóló cikket továbbra is napolom, annyira elragadt a tegnapi hódmezővásárhelyi választás eredménye, amivel kapcsolatban én is rengeteget imádkoztam – a városért, az igazság győzelméért, nem politikai sikerért –, annyira magával ragadt, hogy valamiképp szeretnék erre reflektálni mai posztomban. És egy fontos kérdést járok körbe ma, ami inkább egy „metapolitikai” téma, de ami szorosan kapcsolódik ahhoz, amit tegnap átéltem. Hol van Isten helye a politikában?

Tegnap ígértem, hogy ma az Európai Unióról írok, de a dátumról megfeledkeztem. Február 25-e van. A kommunizmus áldozatainak emléknapja. Méltatlan volna az áldozatokhoz, ha a mai nap a kommunista ideológiát állítanám mérlegre, így az emlékezetpolitikáról fogok írni.

Ha már Macron az Európai Unióról konzultálna velünk, ez alkalmas apropó arra, hogy feltegyem a kérdést, vajon Jézustól milyen választ remélhetne? Az Európai Unióról mindenképpen akartam írni ebben a posztsorozatban, de mielőtt ezzel foglalkozok, először még egy másik kérdést kell tárgyalnom. Jézus kívülről vagy belülről szemléli az Európai Uniót? A jog nem ismeri a feltámadott állampolgár esetét… ráadásul 2000 év alatt kissé megváltoztak a jogrendszerek és a térkép is, de mi lehet Jézus állampolgársága? És értelmes-e egyáltalán a kérdésfelvetés?

Péntek van. Szigorú böjtöt tartok. Tehát érzékeny témával jövök. A tegnapi posztomban megemlítettem, hogy szelektíven hivatkozunk az Ószövetségre. Vannak törvények, amelyeket érvényben lévőnek tartunk, és vannak, amelyeket nem. A szombatot/Úr napját megszentelő parancsolatokat elengedtük, de például a homoszexualitással kapcsolatos tiltást elfogadjuk. Úgy hogy most jöjjön az azonos neműek házasságának kérdése. Hosszú cikk lesz, sok igeverssel. Itt is hangsúlyozom, hogy ez a cikk is, mint a többi, csak útkeresés, vélemény a részemről.

Vallomással tartozom. A szabad vasárnap törvény elfogadása idején nemcsak hogy még tagja voltam a KDNP-nek, hanem annak az ifjúsági szervezeten belül sem voltam ellenzője. Voltak, akik voltak. Még a Kerdem blogon is! született róla kritikus cikk. Én nem exponáltam magam az ügyben, tehát rám is okkal vonatkozott a „Baszódjál meg KDNP” című opusz. Tévesen azt gondoltam, az volt a benyomásom és feltételezésem, hogy a vasárnapi boltzár nem ütközne (heves) társadalmi ellenállásba. Szembesülnöm kellett vele, hogy csúfosan tévedtem.

Lazán kapcsolódik a politikához, mégis van mondanivalóm Elizabeth Swaney hirtelen feltűnt magyar síakrobata szereplésével kapcsolatban, ezért róla írok ma. Nem azt kísérlem meg felvázolni, hogy Jézus vajon miként vélekedne (vélekedik) Swaney csúszásáról (viszonylag nehezen tudnám kihámozni a Szentírásból...), hanem hogy mit taníthat nekünk ez a történet.

Erzsi, a Sas teljesítménye halovány az olimpiai szinthez képest, mégis csak visszafogottan szeretném bírálni, ugyanis nekem még valószínű az sem ment volna. Gundel Takács Gábor a Szemléleken, mint tapasztalt sportriporter szépen összeszedte, hogy szerinte átlátszó az az érvelés, amely szerint csak a részvétel a fontos az Olimpián. Én nem is Elizabeth csúszásáról és szolid akrobatamutatványairól akarok beszélni, hanem a hozzáállásáról!

A fegyvertartás és –viselés Magyarországon nem egy forró téma. Nem tartom valószínűnek, hogy (hatalmas társadalmi, politikai változások nélkül) valaha is komoly politikai kérdésként merüljön fel hazánkban. Még akkor sem, ha a Fidesz-KDNP kormány az elmúlt évben lőtér nyitási programot jelentett be, és az iskolákat lőterek kialakítására ösztönzi. A magyar politikai életet tekintve tehát nem tartom reálisnak azt a kérdésfelvetést, hogy kereszténydemokrataként támogathatnánk-e a szabad fegyvertartást, pláne a szabad fegyverviselést.

Nekiveselkedtem politikai témák vizsgálatához, mégis olyan előzetes kérdésfelvetés is létjogosult, hogy egyáltalán a demokráciáról mi lehet Jézus véleménye. Őszintétlen volna a részemről, ha posztomban arra keresném a választ: demokrata-e Jézus. (Természetesen nem az amerikai pártra értve.) Nemcsak azért nem életszerű számomra ez a kérdés, hiszen az egyház társadalmi tanításából építkező politikai irányzatot kereszténydemokráciának hívják, hanem mert a modern polgári demokrácia létrejöttét éppen, hogy elválaszthatatlannak tekintem a kereszténység görög-római kultúrát megerjesztő hatásától. Még tudományosan is vállalhatónak tartom azt az állítást, hogy az a rendszer, amit ma demokráciának hívunk, a názáreti Jézusnak köszönhetően bontakozott ki előttünk.