Tegnap a kerítésről írtam, ma egy kapcsolódó témát választok: az iszlamizációt. Ahogy a politikai életben egyes szférákban a kerítésen túl nincs más kérdés napirenden, úgy a vallási életnek is vannak közösségei, megszólalói, ahol az iszlamizáció veszélyén túl más probléma nem létezik. Attól függetlenül, hogy ez a téma felülreprezentált közbeszédünkben, valóban nagy kihívása korszakunknak. Ma kicsit távolabbról kezdek, és általában azt fogom megvizsgálni, Jézus miként viszonyult élete során a másvallásúakhoz, aztán holnap térek rá arra, a jelen helyzetben mi lehet a mondanivalója az Iszlámról.

És mára jöjjön az a téma, amely nélkül egy rendes, tisztességes állampolgárnak, különösen, ha fehér keresztény, aludni sem volna szabad. A Hiszekegy-be is be kellene építeni, valahogy úgy, ahogy a két világháború között a mindennapi tanítás a nemzeti hiszekeggyel indult… Elnézést a sok profán avagy deszakralizáló párhuzamért, de a kerítés jutott mostani szigorú böjtös péntekemre, és van bennem némi fásultság a témát illetően. Szépen összefoglalja a 2010-18-as Orbán-kormányok működését, hogy feltehetően nem az Alaptörvény lesz az emlékezetben legmaradandóbb szabályozása, hanem a 1401/2015. (VI. 17.) számú kormányhatározat a déli határzár építéséről.

Mióta elkezdtem a posztsorozatom – halad az idő, ez már a 23-ik cikk –, nem volt olyan, hogy az utánaolvasás hatására változott volna meg az álláspontom. Pedig az izgalmas. A véleményváltoztatás annak a jele, hogy gondolkodó lény vagyok, és érvek mentén meggyőzhető. És melyik kérdésben lazult meg az álláspontom? A női kvótával kapcsolatban.

Sok cikket gyűjtöttem össze a kérdésben, döntően mind kvótapártiak voltak. Örömömre bukkantam a talita, keresztény női portál írásába, hiszen biztosra vettem, hogy az kvóta-ellenes lesz, így ezzel kiegyensúlyozhatom majd a cikkemet. De nem volt az. A saját álláspontomat már előtte is sutának éreztem. Tudtam, hogy a nők aránya vezető szerepekben, különösen a politikában, inkább nevetséges, mint ígéretes, de váltig állítottam magamnak, hogy ezen ne a kvótával változtassunk. Antoni Rita cikke teszi fel a kérdést: rendben, kvótát ne, de akkor mit?...

Ma nem egy égető kérdést tárgyalok, bár azoknak, akiket ez érint, bizony kényes és fontos. A béranyaság. Az egyház tanítása határozottan elutasító a lehetőséggel kapcsolatban. Ha be akarná bárki vezetni, az egyház részéről ugyanolyan tiltakozásra számíthatnánk, mint tette azt 1895-ben a polgári házasság ellen vagy tenné az eutanázia legalizálása miatt. A kérdés azonban nincs napirenden, 2016. március 15-én egy szavazat többséggel elutasította a béranyaság (bizonyos esetekre vonatkozó) lehetővé tételét az Európa Tanács, az EU tagállamai többségében is tilos.

Nincs „hálásabb” szerep, mint katolikus hitoktatóként írni a drogliberalizációról. Avagy hát igen, ez a szerep hálás, mert csak annyit kellene írnom: „még mit nem?” De azt a szemléletet nem tudom jó érzéssel támogatni, hogy a kis tételben is fogyasztókat börtönbüntetéssel sújtanánk. A gyakorlatban a bíróság ezt nem váltja be, de akkor miért ilyen szigorú a törvény? A híres, hírhedt Hollandiában is ugyanúgy tilos az ENSZ-egyezmények miatt termeszteni és birtokolni marihuánát, és kereskedni vele, de ún. coffee shopokban 5 gm-nál kisebb mennyiséget lehet vásárolni. És a flamandoknál csökken is a „fűfogyasztás”. Türelem vagy türelmetlenség, melyik a célravezető?

Az elmúlt napokban a figyelmemet az egyházi parancsok és a polgári törvények kapcsolatára helyeztem, ezért ma az állam és az egyház szétválasztásával foglalkozom. Kis történeti áttekintés után egy kevésbé tárgyalt szempontból vizsgálom, miért is fontos az egyház államtól való függetlensége.

A politikai katolicizmus jellemzésébe beleírtam, hogy ellenzi az állam és az egyház szétválasztását, ami azt sugallja, hogy az egyház érdeke azzal ellentétes. Valóban? Sokat elmond erről a kérdésről, ha megvizsgáljuk a Rákosi- és a Kádár-rendszer egyházpolitikáját, amiről az összegezhető, hogy sose függött annyira az államtól az egyház, mint akkoriban. De pillantsunk a történelembe is, a nagy invesztitúraharc is éppen arról szólt, hogy az egyház megálljt akart parancsolni az állami beavatkozásnak. (Stop Állam!)

Ma a szentmisében a Tízparancsolat volt az olvasmány, és mivel tegnap és tegnapelőtt az egyházi és a polgári törvények kapcsolatáról írtam, ma azzal fogok foglalkozni, hogy miért nincs benne az alaptörvényünkben, és hogy egy kereszténydemokratának kellene-e ezért küzdenie.

Egy apró esetet szeretnék bemutatni a ’90-es kampányból, de ahhoz, hogy szövegkörnyezetbe kerüljön, kicsit írnom kell az egyház helyzetéről is. Az 1990-es országgyűlési választásokon a Kereszténydemokrata Néppárt önállóan mérette meg magát (ez így volt 1998-ig), és a kampányban helyi szinteken az egyház a plébános személyétől függően segítette a párt kampányát.

Tegnap a polgári házasságról írtam, ehhez kapcsolódóan írok ma a válásról, ami ugyan nem képezi viták tárgyát a keresztény közéletben, de elvileg hevesen tiltakozhatnánk ez ellen is. Ugyanúgy megszoktuk létezését, ahogy természetesnek vesszük a polgári házasság intézményét is, hiába lázadott még ellene 120 éve a katolikus elit. És valóban, amikor szentírási alapon az abortusz- és eutanázia tilalomért küzdünk vagy az azonos neműek polgári házassága ellen, akkor miért nem vesszük elő a válást is? Ha a válást nem vesszük elő, akkor a többit miért?

Egy valaha volt kényes témával jövök most, ami ma már egyáltalán nem képezi politikai viták tárgyát. A polgári házasság. Arra akarok ezzel rámutatni, hogy miként változik, és hogy egyáltalán változik! az egyházi és keresztény közvélemény. Ahogy az megtörtént a polgári házasság kérdésével kapcsolatban, úgy nem kizárt, hogy más ügyben is megtörténhet. A Szentírás, hitünk alapelvei gránitszilárdságúak, de az egyház társadalmi tanítása, és különösen a keresztény közvélemény hullámzik a korszellemmel együtt, és ez nem baj.

Hódmezővásárhelytől függetlenül is terveztem írni a kötelező választás gyakorlatáról, de vasárnap után nyilván más élt kapnak a szavaim. Fontosnak tartom megjegyezni, hogyha pártpolitikai színezetet kap a választási részvételre való buzdítás, annak a pártnak, amelynek ez nem érdeke, sürgősen el kell gondolkodnia, vajon tényleg az ország javát szolgálja-e. És hogy a kötelező választásról miképp gondolkodhat egy kereszténydemokrata? Sokféleképpen. Elmondom a saját verziómat.